Tedd meg!

Jó esetben időről-időre elszámolunk magunkkal, rosszabb esetben csak akkor ha valami traumát, veszteséget szenvedünk el. Ilyenkor a bennünk élő lelkiismeret felteszi a kérdést, és nem csupán azt, hogy mit tettünk, miért vagyunk felelősek, hanem azt is, hogy mi az, amit nem tettünk meg, mit mulasztottunk el. Elmulasztott helyzetek mélyebb nyomot hagynak a Lelkünkben. Tudjuk, hogy megtehettük volna, de valamiért mégsem tettük meg.Lehet, hogy újragondoltuk, és addig gyártottuk a különböző teóriákat, amíg elhittük magunknak, hogy felesleges. Felesleges a jelenlétünk, vagy a cselekedet. Az is lehet, hogy korábbi csalódásaink, és ebből levont következtetéseink tartanak vissza minket. Vagy előfeltételezünk, elképzeljük, majd elvetjük. Fáradtak, kimerültek vagyunk. Sok a dolgunk. Alig jut idő…még magunkra se…Elkényelmesedtünk…azt mondjuk, megtehetjük, hogy nem vagyunk ott, hogy nem teszünk semmit, mert most inkább magunkkal törődünk. Nem számolunk vele, hogy eljön az a pillanat, amikor a tükörbe nézve meglátjuk azt a magunkat, aki megengedte magának, aki miatt most megszületett a bűntudat. Bűntudat képződik a mulasztás miatt. Méghozzá a legnyomasztóbb fajta.Az az Én, aki létrehozta önmagának a kényelmes életet, most szenved. Számon kéri önmagát, kérdések sokasága hangzik el, és sok-sok ígéret, hogy máskor nem lesz ilyen, beleállok, ott leszek, megteszem. És ettől most kicsit könnyebb, de az érzés nem oldódik fel.De vajon mi az, ami segít abban, hogy többé ne kövessem el a hibát, ne mulasszak el jelentőségteljes pillanatokat?Tudhatod, hogy minden olyan helyzet amiben fontos a részvételed, ahol van mit tenned, ahol számítanak a jelenlétedre, és amiért majd egyszer számon kéred önmagad, a komfort zóna határán túl van. Figyeld meg a helyzeteket, és magadat a helyzetekben. Minden olyan pillanatban amikor úgy érzed valamit tenned kell, és egyértelmű, hogy ehhez ki kell lépned a saját komfortosságodból, cselekedj, légy ott, vegyél részt benne!Bárhogy is sikerül, bármi is lesz, az sokkal jobb, mintha nem tetted volna meg!Végtelen szeretettel: Váradi Andrea