Meddig tart még?
Nem látom már, hogy pontosan hol, és mikor kezdődött el… mert életünk amit most élünk sok-sok élet szövedéke. Nem látszik, hogy honnan indult el, és mi az, amiért újra összerendelt bennünket az élet. Mégis tudjuk, érezzük mindannyian, hogy találkozásunk itt, és most, nem véletelen. Találkozásaink, együttléteink időszerűek, talán valamit most tehetnénk mindannyian jóvá, helyre. Itt vagyunk, és együtt vagyunk itt újra, egy kicsi, szoros helyre bezárva, amit úgy hívunk Család. Család… vérség, minták, ígéretek, szövetségek együttes jelenléte. Egy hely, ahol bármikor, bármi megtörténhet, még a legszörnyűbb rémtettek is, mert a benne élők elrejtenek mindent. Szövetségük kifelé érinthetetlen, míg bent a rendszerben egyenként, vagy együttes erővel pusztítanak el mindent, ami értékes.
Családok… fájdalmak, véget nem érő bántások, megaláztatás, lejáratás, számonkérés, csak pár olyan szó, és fogalom, ami mindennapos megélés a családokban. Ugyanakkor védelem, elfojtás, elfogadás, tagadás, ha megjelenik valaki más… A legnagyobb fájdalmak, és legszörnyűbb tettek bölcsője a család amiben felnőttünk, és ami még most is csak követel. Kiköveteli a figyelmedet, odafordulásodat, azt hogy te magad is részt vegyél a játékban. S ha nem teszed, életedet követeli el. A családtagok ellened fordulnak, ellenségeddé lesznek, és addig űznek, hajtanak, míg el nem fáradsz teljesen, és ki nem mondod: Feladom! Nem bírom! -de ilyenkor is magad ellen teszed. Nem magadért, hanem értük. Visszavonod kijelentéseidet, megtagadod saját érzéseidet, és úgy teszel, mintha meg sem történt volna az, ami miatt menekülsz egész életedben. Magaddal hiteted el, hogy te teszed rosszul, neked kell változnod, megértened, elfogadnod, elengedned. Magadat győzöd meg, és ezzel győzöd le. Elérték amit szerettek volna, a saját magad ellenségévé lettél, és ezzel egy részed az ő szövetségesük lett. Mindezt talán azért teszed, mert azt hiszed, hogy ezzel magadat véded velük szemben, de tévedsz… Azzal, hogy ezt teszed, nem leszel számukra fontosabb, kedvesebb. Látszólagos nyugalmat, csupán időt nyerhetsz, amíg felkészülhetsz az újabb hajszára, ahol meg te vagy az, akit éppen üldöznek.
Nem tudom meddig tart még, de most már viselhetetlen. Elviselhetetlen látni a szenvedő, önmagukat teljesen feláldozó, mégis elutasított, kitaszított, kirekesztett embereket, akiket családjuk dobott utcára, mint egy kóbor állatot, vagy rongyot, amire nincs szüksége senkinek.
Az ünnepek, ünnepnapok lehetőséget adnak a próbálkozásra. Annak, akiben van szeretetet. És az üldözött újra elindul, hogy a benne lévő szeretettel, jósággal, és elfogadással újra megpróbálja, hogy az övéi hátha most befogadják végre. Miért tesszük ezt? Tudattalan, kollektív energia minták mozgatják az életünket. A megtanított viselkedés felülír mindent. Azt mondják, te vagy az okosabb, benned van elég szeretet ahhoz, hogy elviseld a másikat, aki olyan, amilyen. Azt mondják, ő is szenvedett, őt is bántották, azért ilyen. Azt mondják, ő így tud szeretni, fogadd el. Azt mondják, ő a családtagod, bármilyen is, el kell fogadnod. Talán akik ezeket a mondatokat mondják, sosem élték meg azt a fájdalmat, megaláztatást, amit sokaknak a saját családjukban kell megélnie.
Nem tudom meddig tarthat még, hogy a Szeretet nevében követik el a legnagyobb bűnöket… nem értem, hogy miért hagyjuk, hogy a gyűlölet, a fájdalom, a szenvedés megmérgezze életünket. Talán valami régi ígéret, fogadalom, amit még csak nem is ebben az életünkben tettünk, de mégis a mai napig összeköt minket. Próbáljuk meg, oldjuk fel:
“Itt, és most feloldok magamban minden ígértet, és fogadalmat, amit a családért, családtagjaimért tettem ebben, vagy bármelyik előző életemben. Azzal, hogy ezt teszem feloldozom magam önmagam elvárásaiból, megítéléséből, számonkéréséből, és mostantól szabadon élek. Hagyom, és engedem, hogy a Szeretet legyen az, ami átvezet az életen. A Szeretet, ami megenged, szabaddá tesz, feloldoz, meggyógyít minden sebet. Tudatosan figyelem az életemet, és a benne szereplő személyeket, és mindent ami nem a Szeretet, elengedek. Engedem, és hagyom a másik szabad választását, és mostantól én is szabadon választok. Kérem a Sorsot, az életet, hogy olyan helyekre, helyzetekbe vezessen, ahol megélhetem, megtapasztalhatom a Szeretetet. Feloldozást, és kegyelmet kérek az áldozati sorsból, hogy megtapsztalhassam a szabad emberi minőséget. Engedem, hogy megtörténjen, hagyom, hogy az élet vezessen.”
Neked meddig tart még, veled még hányszor történhet meg?
Tudd, hogy amikor úgy döntesz, kiléphetsz. S ki tudja, ha magadtól kilépsz, lehet, hogy megnyugszanak végre… Egy biztos, ha megteszed, te szabad lehetsz.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
