Kell egy kéz, ami felemel…

Annyi minden történt már veled…sok tapasztalat van mögötted. Itt vagy, és éled az életed. Teszed a dolgodat, haladsz lépésről-lépésre, előre. Megerősödve, hittel a szívedben. Kérdéseidet fölfelé, Istennek intézed, és válaszai szívedbe érkeznek.

…és mindezzel együtt is, olyan könnyű elbizonytalanodni, önmagad megkérdőjelezni, hibáztatni. Sajgó szívvel, magzatpózba kuporodva üvölteni, fájni. Elbújni, önmagad nem vállalni, az életedről lemondani, és csak úgy lenni. Lézengeni célok nélkül, csak úgy megszokásból, ahogy a többiek teszik. Beilleszkedni oda, ahova soha nem akartál tartozni. Identitásod teljesen feladni, elhinni, hogy olyan vagy mint a többi. Elvegyülni, nem látszani. A megfosztottság illúziójába teljesen belegabalyodni. Történeteket sorolva igazságot keresni, és a mások szerinti igazságokban még jobban elveszni…

A Lélek sötét éjszakájában bolyongva, nem találhatsz egyedül kiutat…szükséged van valakire, aki járt már itt, és tudja, merre van a kijárat. Olyan emberre van szükséged, aki az embertelenné lett világban önmagát a Lélek sötétjében újra megtalálta. Aki képes volt Jóságát megőrizni a legnagyobb félelmei és fájdalmai ellenére. Hűségét önmaga felé sosem árulta el, és mindig többet jelentett számára a Lélekkel való kapcsolódás lehetősége, mint bármi, ami a világban, vagy az emberektől bármilyen módon megszerezhető lenne.

Szükséged van most egy olyan kézre, ami nem csupán megérint, megtart, támogat…hanem felemel. Felemel önmagadhoz, és ott tart meg, egészen addig, amíg te újra TE leszel.

Együttérző, szeretettel teli, Jóságos szívre van szükséged ahhoz, hogy érezhesd: sosem vagy egyedül.

Együtt lenni a pillanatban, kapcsolódni az Egy Szívben…emlékszel? Valamikor régen így kezdődött minden, és most így folytatódhat, ha megengeded, hogy a kéz ami felemel, kivezessen a Fényre.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea