Szülőnek lenni…

Szülőnek lenni…

Úgy kezdődik, hogy vágyunk.
Vágyunk arra, hogy kettőnkből legyen valami más, valami több.
Legyen valami, valaki, aki őrzi, megőrzi az érzéseket, az emlékeket, kettőnket, összetartozásunkat őrzi meg.
Szeretetünket, szerelmünket bezárjuk a lényébe, minden egyes sejtébe.
Vágyunk, kérünk, akarunk….
Egy gyermeket kettőnkből lett EGY.

Kérjük Istent, a Mindenséget, hogy ajándékozzon meg minket.
Adjon nekünk lehetőséget, hogy szeretetünket, gondoskodásunkat MI ketten EGYÜTT, oda adhassuk, egy parányi embernek.

Vágyunk, akarjuk, tervezzük, megálmodjuk.
Hívjuk és kérjük gyermekünket, hogy szülessen meg, hogy érkezzen meg.
Várjuk és készülünk az érkezésére, pontosan olyan gondossággal és aprólékossággal, ahogy fontos Vendég érkezésére szokás készülni.

Annyira várjuk, annyira vágyjuk, hogy végül megkapjuk, megérkezik.
Ő az aki minket választott, nálunk akar élni, tapasztalni, tanulni, szeretni.
Csodáljuk apró pici testét, imádjuk apró lábát, kezét, bőrének finom illatát, tekintetének kristály tisztaságát.

Napról napra változik.
Kinyílik számára a Világ, és mi segítünk ezt neki meglátni.
Tanítgatjuk, nevelgetjük, szeretjük és óvjuk. Követjük lépéseit.

Telnek az évek és kisgyerekből nagy gyerek lesz, felcseperedik.
Megtanult mindent, amit tőlünk és általunk tanulhatott, oda adtunk mindent, ami a miénk volt.

Felnőtté válik.
Látjuk még első lépéseit a Világban, ahogy azt is láttuk amikor elindult először a kertben, szobában. De most a következő pillanatban szem elől veszítjük…
Mert el kell indulni, el kell menni!
El kell mennie, hogy majd egyszer visszatérhessen.
Nekünk pedig jó szívvel el kell engedni!

El kell engedjük azzal a tudattal, hogy megtettünk mindent, amit meg tudtunk tenni.
Megadtunk mindent, amit oda tudtunk adni. Megtanítottuk mindarra, amit mi megtanultunk egyszer. Felkészítettük az Életre, és így felkészítve útjára kell engedni.

El kell búcsúzni a gyermektől, hisz így ebben a formában már sosem fogjuk újra látni, már felnőtt emberként fog hozzánk visszatérni.

Elengedjük, és újra készülünk, újra várjuk.
Várjuk, mint ahogy a jó vendéget várni érdemes.

Szeretettel, gondos készültséggel.

S amíg megérkezik, mi is élnünk.
A saját életünket éljük. Azt az életet, ami nélküle van. Mert nélküle is van, nélküle is kell lenni életünknek.

Egy vendég nem lehet mindig jelen, ő jön és ő megy, ez az ő dolga.

S a miénk az, hogy megtanítsuk arra, hogy ő is jó vendéglátó lehessen.
A mi dolgunk az, hogy amikor ott van, amikor jelen van az életünkben, azt becsüljük meg, ahogy a várva-várt vendéget, s amikor menni akar, engedjük el.

Egykor mi is gyermekek voltunk és tudjuk, milyen jó vendégeskedni, de azt is tudjuk, hogy jó elindulni, menni, kimenni az életbe. Vágyunk erre.

És jó visszatérni. Ha van hely, ahol vendégként várnak, oda jó betérni, megpihenni, de aztán menni kell. A jó vendéglátó nem tart vissza, elenged.
Elenged és visszavár szeretettel. Tudja, hogy többet és jobbat ennél nem tehet.

Elenged, mert SZERET!

S tudja, hogy a szeretetnél erősebb kötélék a Világon nem létezhet, hisz a szeretet ott áll mindenek felett.

Gyermekedet, mint a legszentebb vendégedet lásd, és amikor eljön az idő, az ő ideje, engedd útjára, bocsásd el, mert boldog ember csak így lehet.

Résnyire hagyd nyitva az otthon ajtaját, hogy bátran léphessen ki a Világba, hogy lássa, van ahol visszavárják, van hova visszatérnie.

Szülőnek lenni így kell, így érdemes!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea