Elveszített méltóság.

Talán úgy kezdődik, hogy egyszer mindenkiben van méltóság, hogy az élettel járó jogosultságunkkal a méltóságot is megkapjuk. A sors felruház vele. Méltó vagy emberként élni, kiérdemelted. Menj és tapasztalj a Földön! Menj, és teljesedj ki, menj és élj az embernek járó jogosultságoddal! Kapcsolódj, szeress, kötődj! Bízva bízzál, és induljál! Talán így kezdődik. A sors odaadja, de az ember elveszi. A gonosz megfoszt tőle. Elrabolja az embernek járó méltóságot.

Aláz, megaláz, megfoszt. Úgy érzi, neked nem jár. Nem jár a méltóság, sőt nem jár az élet. …de mert ahhoz gyenge, hogy az életedre törjön, hogy elvegye az életedet, így a méltóságodat veszi el tőled. Mert az ember ilyen. Az egyik ember a másikkal ilyen. Jön az ember, és tönkretesz mindent.

Amit a sors ad, amivel felruházott minket, azt egy másik ember örökre nem veheti el. Ideig, óráig, évekig igen. Aztán a sors utoléri őt, és ahhoz, hogy visszaadja a méltóságodat, tőle az életét veszi el. Mert ember nem dönthet életek felett. Ember nem dönthet halál felett. Az embernek nincs akkora hatalma, mint amit képzel.

Nem tudtam, mi hiányzik az életemből, de most már tudom. Hiányzik a méltóságom. Hiányzik az életben maradáshoz a jogom. Szégyen, megaláztatás, bűntudat… önmagammal szemben undor. Aztán újra megaláztatás, majd önostorozás. Aztán újra szégyen… és ez így halad évről évre. Körbeszövi az életemet. Nem vagyok más, csak egy méltóságától megfosztott ember.

Most már tudom, mi hiányzik. Emberi méltósággal élni. Önmagamat értékesnek látni. Magamra büszkévé válni… élni.

Lemondok rólad és a sorsra bízom magam. Kérem, sőt ha lehet ilyet követelem, hogy adja vissza a méltóságom, és ha kell, hagyom, hogy téged magával ragadjon. Mert ember nem dönthet ember felett. Így én sem dönthetek feletted. Elfogadom. A sors nagysága előtt meghajlok.

Saját sebeimet gyógyítom, és önmagamat büszkén vállalom.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta