A múlt sértettsége.

„A múlt elmúlt és én most továbblépek!”… talán a legnagyobb kegyelem, amit odaadhatok neked, és amivel te feloldozhatsz engem.

… de a múlt nem múlt el, mert nem engeded. Magaddal hozod a jelenbe, veled van, mint a legfőbb erényed. Ha már veled van, legalább a jó dolgokra emlékeztetne… de a sérelmek sokkal erősebbek, mint azt képzelted. Sérelmeid felfalták az életed.

De ki az, aki a sebeket ejtette, és ki az, aki mindezen átsegítene?

Bajban vagy, látom. Látom a tipródásod, és látom, hogy amíg magadat az ígéretek alól fel nem oldozod, addig a kétség lesz az otthonod.

Haragszol… Haragszol rá, rám és magadra. Haragszol az egész világra… Amíg ezt teszed, addig a múlton továbblépned szinte lehetetlen. Pedig ebben a pillanatban, talán valami másra lenne szükséged.

De a múltad nem ereszt, vagy te vagy az, aki nem ereszted el. Az egyetlen biztos, az egyetlen, ami nem változik, az a múlt szentsége. Már megtörtént, és ezt senki nem veheti el tőled. Foggal, körömmel ragaszkodsz. Bárki, aki ebből kivezetne, arra gyanakszol. Főleg, ha a múltadban ő is ott volt. Hogy lehet az, hogy te még mindig a múlt foglyaként válaszolsz, ő pedig a múlton túllépve újra hozzád szól. Ez teljes téboly.

„A múlt elmúlt és én most továbblépek!”… gyere és tarts velem. Lépj tovább az elvárásaidon és az ítélkezéseiden. Lépj tovább a múltban köttetett szövetségeken. Lépj tovább az ígéreteken, melyekben hősiesen megfogadtad, hogy a haragodat, mindig mindenhova magaddal viszed, szem elől nem téveszted. Lépj tovább és érkezz meg. Érkezz meg a saját életedbe. Abba a világba, ahol a sértettség nem táplálhatja tovább az életed.

„A múlt elmúlt, és én Veled tovább lépek!” Most veled teszem meg, átsegítelek téged. Talán csak ezért fordultam vissza, hogy ezt megtegyem, hogy a múltadból a valóságodba vezesselek.

Egy pár mondattal tartozom még neked:

„Bármikor bármit is tettünk egymással vagy bárki mással, most kegyelmet adok neked és magamnak. Megnyitom a szívem, és együtt érzek veled!”

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta