A szeretetért…
Újra és újra elgondolkozom, vajon létezik-e olyan, hogy véletlen? Létezik-e sorsszerűség? Hogy lehet, hogy a mai középkorú nők jelentős része elveszett, és szenved? Hol van az a közös pont, ami magyarázat lehet…
Nehéz, terhelt gyermekkor, menekülés egy házasságba, amiről azt hittük, az otthoni szenvedésnél csak jobb lehet. A szeretet megélésének vágyából születtek gyermekeink, érezni akartuk, hogy azok után amit megéltünk, képesek vagyunk szeretetet adni, törődni akartunk, és reméltünk egy jobb jövőt írni, hittük hogy képesek leszünk jó szülők lenni.
Társsá lettünk gyermeki lélekkel…sajgó szívvel, fájó sebekkel. Gyermekeinknek adtunk a megmaradt önmagunkból mindent, így párkapcsolatunk elsorvadt, megfáradt, kiüresedett. Elteltek az évek, és volt akit elhagyott a társa, volt olyan is, aki felállt, és az életéért futott el…elhagyottak, és menekültek. Jobb sorsra érdemes nők, elveszett sorsok, életek, emberek. Így vagy úgy, de áldozattá váltak, önmagukban elvesztek, eltűntek. Megszűntek olyannak lenni akik voltak, és sosem lehettek olyanok, amilyennek szánta őket a sors, az élet…
Fájdalmak, veszteségek. Tehetetlenség, és mindeközben a soha fel nem adott szerep: Anyának lenni valahogy, bárhogyan, ahogy éppen képes…az utolsó, a megmaradt erőből, küzdéssel. Megtenni a mindent amit vártunk magunktól, és hittük, hogy mások várják tőlünk. Bolyongás az egyedüllét sötét bugyraiban, kilátástalan helyzetekben és időkben. Magányosan, sokszor szegényen. Szorongásokkal, félelmekkel együtt átkelni a legeslegnagyobb sötétségen, kezedben vagy szívedben a gyermekeddel. Érte élni, neki remélni, szebb jövőt álmodni neki, és hinni, hogy neki majd jobb lehet…
Elteltek az évek, gyerekeink mára már felnőttek, huszonévesek. Többen már maguk is szülők lettek. Társat választottak maguknak, és élik az életüket.
A lányod az, aki itt van velem, és elmeséli nekem a ti történeteiteket. Elmondja, hogy milyen nehéz volt neked, amikor egyedül maradtál vele, és mennyire hálás neked azért amit tettél érte: te vagy az ő Hőse. Aztán egyszer csak elkomorodik, és elmeséli azt is, hogy te már nem vagy te…valahol elvesztél útközben, és nem talál rád, hiába keres…megszólít, megölel, beszélsz hozzá, megöleled, de a kapcsolat elveszett…
És itt van egy másik történet…egy anya, akit megfosztott a társa a gyermekétől, hogy megbüntesse. Azért keresel, hogy elmondhasd valakinek, hogy most a felnőtt gyereked büntet…bánt azért, mert nem hagytad, hogy az ő apja tovább bántson téged. Elmondanád neki a saját igazságodat, de nem érdekli, nem hallgat meg. Csak hibáztat, szavai mély sebeket ejtenek lelkeden. Rossz Anya vagy!-mondja neked, és miközben ezt kimondja, ő maga is szenved. Mégis mondja, mert annyira fáj neki ami történt, hogy valakinek muszáj kimondani végre, hogy te vagy a hibás, a tettes…talán azt reméli, hogy a kimondás után vége lehet végre az évtizedek óta tartó szenvedésének.
Amikor életet adtunk a gyerekeinknek, tudtuk, hogy nehéz lesz, de hittük, hogy nekik majd jobb életük lehet. Bíztunk benne, hogy amikor felnőttek lesznek, jó életet élhetnek, boldogok lehetnek.
A fiatal felnőttek nagy része boldogtalan, és gyökértelenül bolyong a világban, nem talál magának helyet…párkapcsolati problémákkal küzdenek, függőségekkel próbálják tompítani azt a mély fájdalmat, amit éreznek. Egyre többen vannak, akik megtagadják a szüleiket, nem tartanak kapcsolatot, azt hiszik ettől lesz könnyebb.
Középkorú anyákat látok, megfáradt, csalódott, megkeseredett nőket, akik most nézik végig, hogy a gyerekük boldogtalan, depressziós, személyiség zavarban szenvedő felnőtt ember lett. Van-e nagyobb fájdalom annál, amikor látod, hogy a gyereked beteg, boldogtalan, szenved? És vajon ezt a fájdalmat, hogy viseled el azok után, amik már eddig is történtek veled?
Bezárt szívvel, Lelkedtől egyre távolabb létezel…teszed a dolgodat, nem kérdezel.
Sorstársam vagy, látom, és érzem…együttérzek veled, mert ugyanazon az úton jártam, ahol te. Nem találkoztunk, nem láttuk egymást, de én már tudom, hogy te is vagy, létezel. Nálam járt a gyermeked, és bár ő úgy gondolta, hogy magának kér segítséget, én azt érzem, neked kell segítenem…
Szólítalak drága Lélek…itt vagyok veled! Látlak, és érezlek! Érzem a fájdalmadat, a szenvedésed, és szeretném elmondani neked, hogy szükség van rád, szükség van az érző szívedre! Emlékszel? Amikor arról álmodtál, hogy életet adsz egy gyermeknek, akkor ott érezted, hogy minden fájdalommal együtt van benned elég szeretet ahhoz, hogy anya lehess?!
Hol van most az a te, aki akkor voltál? …nem, nem veszett el, és nem is halt meg. Most is ott van benned, itt az ideje, hogy előhívd, és segítséget kérj tőle.
A gyermekeinknek és a világnak is szerető szívekre, érzésekre van szüksége! Szükség van rád, hiányzol…térj vissza ide, az életbe, az életedbe!
Hiszem, és tudom, hogy az egyetlen ami segíthet bárkinek, az a Jóság, és a Szeretet!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
