Szendvics generáció vagyunk…
Az én korosztályomra azt mondják ma a szakemberek, hogy szendvics generáció vagyunk…
Egyik oldalunkon a szüleink vannak, a másik oldalon pedig felnőtt gyerekeink. Mi vagyunk azok, akik még a poroszos rendszerben nevelkedtek, akiket otthon büntettek, vertek, ha az iskolában vagy a családban nem megfelelően viselkedtek. Mi vagyunk azok, akik első osztályos korukban is egyedül jártak iskolába, nem voltak napközisek, hanem tanítás után kulccsal a nyakunkban igyekeztünk haza, hogy mire a szüleink hazaérnek, elvégezzük a házi feladatokat, és elhozzuk az óvodából kisebb testvérünket, akit ránk bíztak. Egész nyáron egyedül voltunk otthon, mert a szüleink dolgoztak. Egymásra vigyáztunk, összetartást, alkalmazkodást tanultunk.
Még nem voltunk 18 évesek, amikor már akár több műszakban dolgoztunk, de sokan már 14 évesen nyári munkán voltunk. 18-19 évesen társat választottunk, 20-22 évesen családot alapítottunk. Nem tudtuk, hogy amit csinálunk az jó lesz-e úgy, de csináltuk. Próbálkoztunk. Sokszor elbuktunk, de sosem adtuk fel, újra nekifutottunk.
Amiben nőttünk, amit láttunk, mi is azt tettük. Dolgoztunk, és amikor éppen nem dolgoztunk, gyereket neveltünk. Egymásra nem volt időnk és energiánk, nem beszélgettünk, nem voltak szabad hétvégéink amit együtt tölthettünk. Hazajártunk amikor tudtunk, hogy a szüleink elvárásainak megfeleljünk. Segíteni nem tudtak, mert még ők is dolgoztak. Nem tudtak a gyerekeinkre vigyázni, nem voltak mögöttünk.
Magunkra maradtunk, erőlködtünk. Újra és újra próbálkoztunk. A mindennapi küzdelem mellett, a szüleinkkel is harcoltunk. Harcoltunk azért, hogy felnőttek lehessünk. Azt akartuk, hogy engedjenek el minket, hogy szabadon élhessünk. Hogy végre ne ők mondják meg, hogy mit tehetünk, és ne büntessenek meg, ha vétkezünk. Szélmalomharcot vívtunk a több generáción átívelő mintákkal, és végül vereséget szenvedtünk. Nem tudtuk, nem voltunk képesek legyőzni a családi mintákat, így végül kiszálltunk…elváltunk, gyerekeinken osztozva hétvégi szülők lettünk…
Szüleinktől segítséget továbbra sem kaptunk, amit adtak az a kritika, az „én tudtam, hogy ez lesz a vége!”, és ami a legrosszabb, a gyerekeink sajnálata…Sajnálták a gyerekeinket, mert mi elváltunk. Bezzeg ők együtt maradtak miattunk…egész gyerekkorunkban ezt hallgattuk…milyen jó is nekünk, hogy mérgező, gyűlölködő közegben cseperedhettünk…
Gyerekeink hamar megtanulták, hogy lehet kijátszani az anyu-apu-nagyszülők hármast. Ahol vannak, ott profitálnak. És ahol nagyobb a profit, ők oda voksolnak. Minél jobban lemész kiskutyába, ő annál boldogabb…a lényeg, hogy egyetlen pillanatra se legyél önmagad…tudom, tudom, nem legyek gonosz…ők csak gyerekek voltak 
Igen, ezek a gyerekek mára fiatal felnőttek, 25-30 évesek. Sokan vagyunk, egyre többen, akikkel már minden kapcsolatot megszakítottak… és vannak nagyon sokan, akiket napi szinten használnak, kihasználnak. Otthon laknak valamelyik szülőnél, nem dolgoznak, és segítséget követelnek. És igen vannak a normálisak, de természetesen nem miattuk írom ezeket a sorokat.
Gyakran, és egyre gyakrabban fordulnak hozzánk segítségért olyan velem egykorú anyák, akik pont úgy mint én is, pórul jártak. Megtagadtak minket a gyerekeink, látni sem akarnak. Ha kérdezed, válaszra sem méltatnak. Ha megkérdezed mi a probléma, miért haragszik, azt mondja: „Nem haragszom rád, csak nem akarok veled találkozni…”
Mit lehet erre lépni?!
Sokszor elgondolkozom, hogy lehet az, hogy ők ezt ilyen könnyedén ki tudják mondani? És hogy lehet az, hogy a nagyszüleik, a mi szüleink mindezt szó nélkül eltűrik? Hagyják, hogy az unokájuk a gyereküket érzelmileg kivégezze… S ha az unoka meglátogatja őket boldogok, és persze rólunk, a szülőkről nem beszélnek…
Csak állok, és esküszöm nem értem…nem értem, hogy lehet ez…
Hogy lehet az, hogy mi még mindig hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk? Hogy lehet az, hogy mindazok mellett amit már megéltünk, még mindig érzünk…Honnan vesszük az erőt a mindennapok küzdelmeihez?
Embertelen, méltatlan helyzetekből jövünk…megtagadva, kirekesztve, önmagunkat sokszor teljesen elveszítve. Túl vagyunk már idegösszeomláson, és depresszión, sokan követtek el a helyzetük miatt öngyilkosságot…
Az életünk felén túl vagyunk…és az első fele nagyon rosszul sikerült. Pedig mindvégig benne voltunk, amit tudtunk bele adtunk, próbálkoztunk. Elestünk, felálltunk, tovább mentünk. Elfáradtunk, kimerültünk…talán mert végig egyedül voltunk. Mi vagyunk azok, akiknek nem volt megtartó, szerető családunk.
És mindezzel a rengeteg csalódással, és fájdalommal együtt is itt vagyunk! Támogatni, és segíteni tudunk. Segítő hivatásban dolgozunk, ez az életünk. Mi ebben hiszünk…
…mert mi abból amit nem kaptunk meg megtanultuk, hogyan kell a másik embert magunk elé helyezni, alkalmazkodni, együttműködni. Tudjuk, hogy bármiből fel lehet állni, hogy bármikor lehet mást választani, hogy mindig van erőd tovább küzdeni, és élni.
És ami a legfontosabb, hogy soha, de soha nem vagy egyedül, mert minden helyzetben vannak Sorstársaid! Emberek, akik hasonló sorssal rendelkeznek, szavak nélkül is megértenek, örülnek neked, hisznek, bíznak benned!
Szendvics generáció vagyunk, akik képesek a legmélyebb fájdalmat, és hiányt is túlélni, és annak a két generációnak aki az életét tönkre tette…képes segítő kezet nyújtani…
Ha úgy érzed, hogy szeretnél kapcsolódni, beszélgetni…keress bátran!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
