Sokan vannak, akik bár elköltöztek, a szüleiknek mégis rendszeresen segíteni kell anyagilag, mert egyedül nem képesek kifizetni, vagy fenntartani az albérletet. Van ugyan munkahelye a felnőtt gyereknek, de fizetését a saját értékrendje szerint költi el, ami lássuk be a legtöbb esetben nem egy felnőtt értékrendje. Nem élveznek elsőbbséget a kötelezettségek, a vágyott dolgokkal szemben.

Középkorú, 40-55 közötti embereket látok, akik a legjobban attól szenvednek, hogy a már huszon, harminc éves gyerekeik, még mindig nem lettek felnőttek, és ennek köszönhetően a szülőnek úgy kell az életét élnie, hogy állandó készenlétben van, hogy mikor lesz szükség az ő segítségére. Anyagilag, és konkrét tettekben is szükség van rá, mert nélküle nem megy, nincsenek megoldások, és nincs pénz a hónap közepére.

Mit érez valójában az a szülő, aki minden napját úgy éli meg, hogy tulajdonképpen legszívesebben az adott helyzetből elmenekülne? Régóta vágyott szabadságát mikor élheti meg? Hol teljesül az a ki nem mondott ígéret, hogy újra szabad lehet, amikor felnő a gyermeke? Ki adja meg a szülő szabadságát, amikor feladatát, dolgát elvégezte? Egyáltalán meddig van feladat, és honnan tekinthetünk mindent amit teszünk, szabadon választottnak. A Sors, az élet teszi szabaddá, vagy a gyerekétől kell kikönyörögnie? Mikortól számít méltatlannak egy helyzet a saját gyerekeddel szemben? Kinek számolunk el tulajdonképpen azzal, hogy mi az, amit jó érzéssel megteszünk, és mikor mondhatunk nemet? És ha nemet mondtunk, magunkban hogyan számolunk el ezzel? Bűntudatunk lesz, és utána fejünket lehajtva kullogunk feloldozásért, és teszünk sokkal többet, mint előtte? Melyik az a pont, és pillanat a szülői szerepben, amikor kimondhatom, hogy: nem akarom.

Hogy nem akarom többé magam elé helyezni a felnőtt gyerekemet, nem szeretném az ő igényeihez mérten élni az életemet, nem szeretnék számára a kulcs, a megoldás, a bank lenni, az az ember, akit a végtelenségig ki lehet használni, és akár egy köszönöm nélkül is meg lehet kapni bármit.

Sokan úgy gondolják, hogy a szülői szerepet a halálunkig nem lehet elengedni, a gyerekükért mindig-mindent, bármit amit a helyzet kíván meg kell tenni, és mindazt ami történik, tűrni kell, mert ez a normális. Igen, így is lehet.

Én mégis elgondolkozom, hogy miért van ilyen sok középkorú, nagyon beteg ember? Nem lehet-e az, hogy a ki nem mondott nem-ek, belső világunkban hatalmassá nőnek, és szépen lassan felemésztenek minket? S ha a szerepet halálunkig kell eljátszani, akkor mi az egyetlen irány, amerre ebből szabaddá lehet válni- beteggé lenni, akár a betegségbe belehalni.

Vajon mi jár annak fejében, aki a viselhetetlen családi helyzete miatt most gyógyíthatatlan beteg? Vágyódik a halálba és azért beteg, vagy tulajdonképpen az elvárások ölik meg? És a legfontosabb kérdés, hogy hol van az a pont, ahonnan még visszafordulhat az, aki keserű életéről lemondva, a halál lehetőségében lát reménységet. S ha az a pont megnevezhető lenne, minek kellene változni benne, körülötte, hogy az Igen az életre soha többet ne remegjen meg benne?

Elhazudott életet élnek sokan, mert félnek…azt gondolják, hogy nem tehetik meg, hogy kimondják azt amit, és ahogyan szeretnének, és ez elsősorban a szülők és a felnőtt gyerekek felé jelenik meg. Elhazudott találkozások, belső érzések, és közben egyre erősebb vágy, elvágyódás, hogy a hazugságnak vége legyen.

Mennyit ér egy élet? És melyikünk élete értékesebb?

…mindannyian magunk döntjük el, hogy ki a legfontosabb számunkra az életünkben, és a körülöttünk lévők viszonyulása, a döntéseink eredményét tükrözi számunkra.

Visszatérve az alapvető kérdésre, hogy hol van az a pillanat, amikortól felnőttnek tekinthetjük a gyerekünket…az egyik ilyen pont talán az lehet, amikor a szülő meghal, mert onnantól kezdve nincs visszaút, nem lehet visszalépni, az élet egyértelműen kiköveteli, hogy fel kell nőni, és felelősséget kell vállalni.

…és ez történhetett volna úgy is, hogy a szülő a megfelelő időben kimondja a nemet. Lehet, hogy akkor a gyereke megbünteti, akár a kapcsolatot is megszünteti, de akkor nem kellene gyógyíthatatlan betegséget teremteni magának, nem kellene meghalni, hanem szabadon lehetne élni.

Mindig, minden helyzetben lehet választani, és amíg nem magadat választod, addig semmin nem kell csodálkozni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A családi Tér az anya elfogadó, megengedő szeretete nélkül soha többé nem tud már olyan lenni…a családtagok egymás felé érzett közelsége, az összetartozás érzése végleg, és visszavonhatatlanul megváltozik. Eltűnik a megengedés, az elfogadás, az érzelmi biztonság érzése puszta illúzióvá válik.

Az anya feladata, hogy szeretetteljes, meleg, puha otthont, fészket biztosít. Halálával nem csupán az embert, és a hozzá tartozó szerepeket veszítik el a család tagjai, de az érzelmi stabilitás-hova tartozás, az összetartozás érzése is megváltozik. S, hogy ez miért van így? Képzelj el egy érző dobogó szívet, kinek élet, és sorsfeladata a hozzá legközelebb állókat, családtagjait boldoggá tenni. Ő az, aki a társa által „megrajzolt” térbe úgy lép be, hogy a kapcsolódásért, az odatartozásért cserébe, feladja álmait. A szívében-Lelkében lévő legnagyobb szeretettel hívja meg az életbe-gyermekeit.

Halálával ez a feltételek nélküli-megengedő-odaadó szeretet eltűnik. Az anya az egyetlen ember a családban, aki ezt oda tudja adni, helyét, és szerepét lehetetlen pótolni. Amikor ő a rendszerből eltűnik, a családtagok szíve automatikusan bezáródik.

A gyerekek közül valaki, automatikusan, és tudattalanul veszi át az anya helyét, és szerepét, és próbálja őt a többiek felé pótolni. Gondoskodással, szeretettel veszi körbe apját, és testvérét, testvéreit. S bár sokszor a mindennapi feladatokat az anya helyett jól el tudja látni, ugyanazt a szeretetet, elfogadást, megengedést, ő nem tudja odaadni. Az anya helyére bekerülő gyermek, az apa mellett energetikai szinten társsá válik, működése fókuszába az kerül, hogy megpróbálja apját boldoggá tenni. S ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, belül magában, gyermekből-felnőtté kell válni. S talán ez az a pillanat az életünkben, amikortól már nem lehet visszafordulni, és talán kimondhatjuk, hogy örökre, és visszavonhatatlanul felnőttként kell élni.

Amikor ez megtörténik, amikor egy ember az anya halálával a gyerekségét örökre elveszíti…kívülről erősnek, talpraesettnek fog látszani, mert szeretné anyja helyett a feladatokat ellátni, de ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, be kell zárnia saját érzelmeit, megkeményedik. Páncélra van szüksége ahhoz, hogy abban a mély belső fájdalomban, amit anyja elvesztése okoz neki, képes legyen nem csupán túlélni, hanem szolgálni…

„Harcossá” válik, s miközben másokért harcol, az önmagával való belső kapcsolatot elveszíti.

Felnőtt emberek, akik az anya elvesztése után nem találnak időt magukra, mert másokat szolgálnak. Minden kimondatlan kérést is magukra vesznek, és próbálják teljesíteni. Önmaguk igényeit, és elképzeléseit feladva fürkészik, hogy hol-kinek tudnak segíteni, mert amikor a segítségnyújtás, feladatok közben a szívük egy pillanatra meg tud nyílni, és újra tudnak szeretetet érezni, azokban a pillanatokban, az anyai szeretetre tudnak emlékezni. Mindezt persze nem tudatosan teszik, önmaguk számára mindez teljesen észrevétlenül történik.

Gyászoló felnőttek ők, akik úgy érzik, hogy a gyermekkor küszöbét már soha többé nem tudják átlépni, már nem tudnak egy valódi jó szóért, egy szeretetteli ölelésért, érintésért haza menni. Hirtelen, váratlanul, és örökre felnőtt gyermekek, aki úgy érezhetik, hogy anyjuk halálával a legfontosabb veszett el, a Szeretet.

Az űrt, ami keletkezik, próbálják más emberekkel való kapcsolódásban betölteni, és a szeretetet ezen keresztül megtalálni, de mindeközben az egykori családban nem maradt senki, aki képes lenne a családi Térbe Szeretetet adni.

Az életben számtalan olyan helyzet adódik, ahol lehet a másik embernek segíteni, lehet róla gondoskodni, akár konkrétan szeretni. Lehet próbálkozni, és elhagyva a gyermekkori családi teret, új terekbe belépni, és ott szolgálni, szeretni. Magunkra tudjuk erőltetni a szeretet különböző álarcait, de amikor egy emberrel való kapcsolatban feszültség keletkezik, akkor, és ott a szeretet valódi jelenléte, vagy hiánya, egyértelműen megmutatkozik.

Az anyai szeretet hiányában elhatalmasodnak bennünk félelmeink, szorongásaink. S bár megvannak a jól működő én-védő mechanizmusaink, egyszer csak egyértelművé válik önmagunk számára is, hogy valójában mélyen fájunk, szenvedünk…

Az anyai szeretet hiányában nem tudsz elnéző, megengedő lenni, nem vagy képes elfogadni magadban a másik hibáit, s bár szeretnél, nem vagy képes megbocsátani. Elindul egy ördögi kör, amiből nem egyszerű kilépni: mindazért, amit érzelmileg nem vagy képes megtenni, magadra fogsz neheztelni, haragudni, és a harag miatt még messzebbre kerülsz magadtól, szívedet még jobban be fogod zárni, érzelmeidről egyre kevésbé akarsz tudomást venni.

…a Szeretet érzésére nem csak szeretettel vagyunk képesek emlékezni…sokszor a legnehezebb, és legfájdalmasabb pillanatokat vagyunk képesek ahhoz megteremteni, hogy a Szeretet érzéséhez tudjunk akár ezen az absztrakt módon kapcsolódni. Mert hiszed vagy sem, tulajdonképpen azért teremtődnek ezek a helyzetek, melyekben a szeretet ellenpólusai vannak jelen, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy milyen volt az, amikor még érezhettük, hogy szeretnek minket…feltételek, és elvárások nélkül, ahogy csak egy szerető anya képes szeretni gyermekeit.

Addig nem lehet egy anyát elgyászolni, amíg nem engeded meg magadnak, hogy érezd a veszteséged fájdalmait. Bezárt szívvel, nem lehet emlékezni…nem tudod magadban felidézni azokat a szeretetteljes pillanatokat melyekben megnyugodva el tudod őt engedni, és te tovább tudsz lépni…

Az anyai szeretetet nem lehet elveszíteni. Amikor az anya meghal, csupán teste szűnik meg létezni, de a Szeretet, ami hozzá tartozik, ami a Lényéből-Lelkéből áradt, örökre ott marad a családi Térben, és ha megnyitod a szívedet, tudsz hozzá kapcsolódni.

Egy édesanya annak tud igazán örülni, amikor érezheti, hogy a családjának tagjai boldogok tudnak lenni, képesek örülni, szeretni.

…ha emlékezni szeretnél anyukádra, és mindazt amit tőle kaptál megköszönni: Mondd el, és mutasd meg minél több embernek, hogy milyen jó szeretni, szeretetben élni!

Nyisd meg végre szívedet, és tárd ki szárnyaid!

Ha szívesen megismernéd a Családi Rend alapjait és összefüggéseit, jelentkezhetsz on-line tanfolyamainkra, vagy 12 hónapos on-line, komplex képzésünkbe:

• Családi Mátrix on-line tanfolyam
• Az Anyaseb gyógyítása on-line tanfolyam
• Családgyógyítás *12 hónapos képzés on-line –

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Amikor az anyaságról beszélgetünk, legtöbbször a mindennapi helyzetekben megmutatkozó hozzáállásunk, és történeteink kerülnek kimondásra. Kevés olyan nő van, akivel teljes őszinteséggel lehet beszélgetni arról, hogy mit érzett a fogantatás pillanatában, és az utána következő napokban.

A fogantatás pillanata a legeslegmeghatározóbb pillanat a gyermek életére nézve, mert, ez a pillanat örökre bevésődik gyermek Lelkébe. Az a gyermek, aki a fogantatás pillanatában Igent kap, és az ezzel együtt járó örömöt, szeretetet, egész életében érezheti önmagában az édesanyja feltétel nélküli elfogadását. Nincs szükség bizonygatásra, önfeláldozásra, lemondásra, mert a gyerek nem várja el.

Amikor a fogantatás pillanatában hiányzik ez az igen, teljesen mindegy, hogy ennek mi az oka, a gyermek Lelke úgy lép be a földi síkra, hogy nincs aki fogadja, nincs egy olyan ember, aki igent mondjon az ő érkezésére. Egyedül marad a leszületésben, és ez az egyedüllét érzés, végig kíséri az életében.

Sokan vannak, akik később, akár napok múlva tudják kimondani gyermekükre az igent, és sokan vannak, akik egész életükben képtelenek erre. Sokan a mindennapok szintjén próbálják kárpótolni a gyermeküket a ki nem mondott, elmaradt igenért. Olyan dolgokat adnak meg a gyereknek, ami szükségtelen tulajdonképpen, hiszen egyik tárgy, vagy együtt megélt helyzet sem tudja pótolni azt az igent, ami a fogantatás pillanatában elmaradt.

Az igen nélkül érkezett gyermekek önmagukban keresik a hibát, viselkedésükben, önértékelésükben akár egész életükben jelen lehet, ez a hiány. Az ilyen gyerek folyamatosan keres valakit, akinek ő a legfontosabb lehet, hogy megélhesse azt az érzést, amit az indulásnál nem kapott meg. Az anyjára belül, tudattalan szinten neheztel, haragszik, mert pontosan tudja, hogy ő az, aki egykor ettől az igentől megfosztotta. Az anya ilyenkor próbál a gyerek kimondott, vagy ki sem mondott elvárásainak megfelelni, de az igent, nem tudja magából odaadni. Mert az az igazság, hogy az ott elveszett igen, örökre elveszik…

Az anyaságot nagyon sok szempontból lehet értelmezni, vizsgálni, de előbb vagy utóbb a kérdést fel kell tenni:

• Ott, abban a pillanatban amikor fogant a gyermeked, tudtál örülni, szeretetet érezni, igent mondani?

S ha a válasz igen, akkor bármit megtehetsz, és mégis minden rendben van-mert talán az anyaság legfontosabb pillanata ez a pillanat.

Ha a válaszod nem…akkor pedig tudhatod, hogy bármit is adsz, bármit is teszel, talán sosem fogsz tudni a gyermekedhez igazán közel kerülni. Mert ő tudja, érzi, hogy ott nem tudtad érkezését elfogadni, és ezért mindig ellen áll neked, valójában meg akar büntetni…

Az életet úgy is lehet élni, hogy nem akarunk mindent és mindenkit megváltoztatni, hanem meg akarjuk érteni, el szeretnénk fogadni. Ehhez a viszonyítási pontjainkat meg kell változtatni, és a hitrendszeri kérdéseket önmagunkban felül kell vizsgálni, és valószínűleg újra kell gondolni.

Tudatosság kell ahhoz, hogy megértsük az összefüggéseket, a történeteinket. Önismeret szükséges ahhoz, hogy felismerhessük, ki vagyunk valójában, és megláthassuk, hogy miért vagyunk bizonyos dolgokra képtelenek.

Nem elég csupán egy irányból vizsgálni egy történetet, mert nem csak egyhelyben állunk, és egy szerepet töltünk be…vagyunk gyerekek, és lettünk felnőttek különböző szerepekben. Miután minden-mindennel összefügg, az is valaminek a következménye, hogy jelenleg olyan vagy, amilyen, és úgy reagálsz ahogy tudsz az adott helyzetekre.

Semmi nem véletlenül történik, és tulajdonképpen nincs más dolgod, mint megérteni magadat, és megtalálni az örömöt, és a szeretetet az életedben!

Bármilyen is a múltad, egyszer csak megérted, hogy mindentől függetlenül, te szabadon, és örömben élhetsz! Ez a megértés a kulcs amit keresel…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Gyerekként szabad voltál, tudtál, és akartál neki nemet mondani, de minden nemet mondásért nagy árat kellett fizetni: száműzöttként kellett mellőle elkullogni. Ilyenkor ő nem akart hozzád kapcsolódni, nem akart beszélgetni, játszani, nem ért rá veled foglalkozni. Hiába szerettél volna az első megvető pillantása után hízelegni, gyermeki módon bocsánatot kérni… ő már döntött, hogy a nemet mondásod, az együtt nem működésed miatt, el kell téged ítélni. Büntetni, bántani. Nem fizikai bántalmazással, hiszen az túl egyértelmű, az nagyon hamar látszik, kitudódik. Módszeresen, csendesen, láthatatlanul.

A leggyengébb pillanatodat kihasználva, szavakkal a szíved közepébe… viselkedése lépésről-lépésre vezetett el téged a Szeretettől-a Gyűlölethez.

Nem beszélsz, nem kérsz segítséget, csendesen, magadban szenvedsz, és a viselkedésed az egyetlen ahol tükröződik mindaz, amit belül élsz meg. Viselkedésed kontrollált, szinte kényszeres. Jól tudod, hogy kik azok körülötted, akikkel bármit megtehetsz, azzal együtt is szeretnek…ők azok, akiken levezeted a dühödet…mert ha ezt nem tehetnéd meg, ki tudja mi történne?!

Fiúk, férfiak, akik apjuk fiaiként élve, a valóság bírhatatlanságából menekülve alkoholt, kábítószert használva próbálkoznak, hogy felejtsék a múltat, elrejtsék magukban a megszégyenített gyereket. Erősnek, magabiztosnak mutatkoznak, másoktól elvesznek, birtokolnak. Nincs bűntudat, nincs szégyenérzet. Nem történhet már olyan, ami megérintené kővé dermedt szívüket. Túlélésre gyúrnak. Várják, hogy vége legyen… várják, hogy apjuk meglássa, elismerje őket. Hiába való várakozással eltelik egy élet, és mindeközben észre sem veszik, hogy ők is pontosan olyanok lettek…

Apád fiaként nem tudsz magadnak kegyelmet adni, nem tudod magadat szabadon engedni. Kegyetlenséged, dühöd nem tud csitulni. Apád fiaként mindig úgy fogsz már cselekedni, viselkedni, hogy utána magadban szégyent kelljen megélni. Így emlékszel rá, te így kötődsz hozzá, már csak így tudod csinálni.

Ha egyszer felébrednél ebből a rémálomból, megláthatnád a tükörben, hogy nem csak apád fiaként tudsz élni.

Ha anyád fia tudnál lenni, soha többé nem kellene magadat szégyellni. Anyád szeretete nem feltételekhez kötődik. Szeret, mert létezel, szeret, mert nem tud mást tenni. Az anya ilyen, így működik.

Ha anyád fiaként tudnál élni, fel tudnád magadat oldozni anélkül, hogy előtte valamit el kellene szenvedni.

Ha anyád fiaként tudnál élni…boldog lehetnél, hogy a múlt összes terhével együtt, képes vagy még mindig szeretni.

Ha anyád fiaként szeretnél élni, nem kell semmi mást tenni, mint magadban hozzá közelebb lépni, most őt választani. A kimondatlan szövetséget apáddal magadban felbontani, és a szabadságodat kikövetelni.

Ha anyád fiaként szeretnél élni…akkor biztos lehetsz benne, hogy minden látszat ellenére maradt benned Fény, szeretet, ami kiterjedésre vágyik.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Ha hiányzik az anyából a gondoskodó, odaadó, szeretet, a gyerek durvává válhat, gyűlölködővé lesz. Úgy érezheti, hogy a belső világában megjelenő démonok, a saját démonjai legyőzik. Félelmei, melyek a szeretet hiányában születnek, egyre több teret, és időt követelnek. Elveszik önmaga belső útvesztőjében, remetévé lesz. Belső magányosságának mértéke dühében, kritikáiban, a megkülönböztetés mértékében mutatkozik meg.

A gyermeki képtelenségből, felnőtt Én-kép zavarok lesznek. Azt hisszük, hogy vagyunk valamilyenek, és úgy viselkedünk, mintha valóban azok lennénk. Idővel őszinteségre, ön megismerésre, felismerésre vágyunk, keresünk, kutatunk, és ennek köszönhetően találunk. Megtalálhatjuk azt, akik valóban mi vagyunk, és már nincs is más dolgunk, mint kikerülni a saját útvesztőinkből, szerepeinkből, kötelékeinkből. Ki kell tudni mondani, ki kell lépni, meg kell szüntetni mindazt, aminek köszönhetően elsorvadtunk, képtelenné váltunk. Szembe kell szállnunk önmagunkkal, a magunkban őrzött emlékekkel ahhoz, hogy szabaddá váljunk.

A szabadságunkért megtett lépések közben ismerhetjük fel azokat a belső minőségeket, melyeket már régen elveszetettünk, vagy sosem ismertünk. Ráébredhetünk arra, hogy milyenek is lehettünk volna ha…képtelenségek helyett, képességeket kapunk.

Ahhoz, hogy felnőtt életünkre alkalmassá váljunk, ki kell törnünk a sémákból, megfelelési kényszerekből, és belül szabaddá kell válnunk. Erő, hit, bizalom, szeretet kell az élethez, mert ettől érezhetjük magunkat képesnek…

Arra bíztatlak, hogy a benned lévő képtelenség érzéssel együtt tegyél lépéseket, hogy képessé válhass, szárnyalhass, repülhess! Dönts, válassz, lépj, tapasztalj! Törd össze a sémákat, elvárásokat, ha kell a saját bűntudatodat, de arra vigyázz, hogy miközben ezt teszed ne törd össze magad!

Változz, változtass! Egészen addig, amíg a tükörbe nézve fel nem ismered Önmagad, azt aki te valójában vagy!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea