Évi a 12 hónapos önismereti csoportba jár hozzánk. Tanul, fejlődik, hogy ő is segíthessen, Életgyógyász lehessen. Ma kaptuk tőle ezt a visszajelzést, szeretettel osztjuk meg veletek:
Drága Andi és Aletta !
Ma egy olyan élményben, tapasztalásban volt részem amit meg szeretnék osztani Veletek. Lehet hogy jobb lenne magamba csendesen emészteni de most erre nem vagyok képes meg kell osszam Veletek.
Hetek óta vonz Dobogókő, egy hétvégén el is mentünk a párommal sétálni egyet, nagyon sokan voltak úgy hogy
eldöntöttem egy hétköznap felmegyek egyedül. Nagyon szeretek állni fenn a kilátóban és nézni a Dunakanyart a végtelennek tűnő tájat. Ma reggel is ezzel ébredtem hogy fel kell mennem Dobogókőre gyönyörűen süt a nap “de mégis hogy néz ki hogy amíg a társam dolgozik én addig sétálgatok az erdőben”. Úgy éreztem nem szép dolog Vele szembe de a dolog nem hagyott nyugodni.
Úgy is volt ilyen feladat hogy randizzunk magunkkal, meg hogy menjünk egyedül sétálni. Mire észbe kaptam már ültem a kocsiba- utolsó pillanatban Szundi a kutyám is beugrott – így ő is eljött velem.
Ahogy mentem fölfelé a kanyargós úton az egyik kanyar után mindenütt hó fehér táj, mint egy megfagyott mesebeli erdő. Ahogy kiszálltunk a kocsiból érdekes módon nem egyből a kilátó felé indultam hanem elsétáltam a sípálya felé csend, béke, nyugalom, szikrázó napsütés minden felé. Ahogy jöttem vissza találtam egy rövid 2 km es körutat jelző táblát gondoltam ezen végig sétálok. Az igazi élmény ekkor kezdődött.
Az út meredeken indult lefelé ahogy mentem egyre lejjebb úgy lett egyre hidegebb és sötétebb ( ez a hegy árnyékos oldalán volt ahova nem sütött be a nap).Többször is megálltam hogy inkább visszafordulok mert elég meredeken ment lefelé gondoltam vissza is kell majd mászni milyen fárasztó lesz. De meggyőztem magam ha már elindultam csináljam végig- hajlamos vagyok dolgokat a cél előtt abba hagyni. Itt az ideje hogy ha valamibe belekezdek csináljam is végig, azt éreztem hogy hív az út. Mindig féltem erdőben egyedül sétálni de most valami húzott hogy menjek. Ahogy mentem lefelé az úton azt éreztem a saját élettörténetemben sétálok, ami a fényből napsütésből indult és egyszer csak elindult lefelé a hideg sötétbe.
Útközben voltak nagyon szép kilátóhelyek általában sziklák tetején oda mindig felmentem hogy megcsodáljam a tájat. Álltam ezeken a helyeken gyönyörködtem a tájban és aztán rájöttem hogy hiába vezetett az utam lefelé mindig voltak benne szépségek, amiknél sose álltam meg gyönyörködni bennük természetesnek vettem hogy vannak és túlzottan a rossz dolgokra koncentráltam a jó szép dolgok mellett elmentem. Voltak az úton lehetőségek ahol át lehetett volna vágni, de nem tettem kíváncsi voltam mit tartogat számomra ez a kis séta Dobogókőn. Mentem egyre lejjebb egyre beljebb az erdőben és egyre kisebbnek éreztem magam a fák között de eltűnt belőlem a félelem, nem volt bennem semmi rossz érzés mint azelőtt ha próbálkoztam egyedül kirándulni mindig egy furcsa félelem fogott el és ez most nem volt.
Egyre inkább vártam hogy leérjek az út legaljára hogy elindulhassak felfelé. Mentem a szűk erdei ösvényen fojtogatott a sírás de azt éreztem mennem kell tovább, hogy valami hív vagy vonz. Nem tudom nagyon furcsa érzést éreztem amilyet még sose. Mintha láttam volna az életemet de nem a történeteket hanem valamiféle energiát az eddigi életem energiáit. Pont olyan hullámvasút szerű volt az út mint az életem. Gyönyörű kilátóhelyekkel, mégis ment lefelé. Amikor végre elindult az út felfelé először lankás volt tele kanyarokkal és mivel most nincsen a fákon lomb a nap ugyan nem tudott besütni viszont végig csodálatos panorámában gyönyörködhettem.Ez az út is hullámzott és nagyon sok kanyar volt benne itt is voltak olyan helyek ahonnan még szebb volt a kilátás, és itt is hideg és sötét volt még, mégsem fáztam mert ment az út felfelé és kezdtem kimelegedni. Csodálkoztam magamon hogy miért nem zavar most hogy egyedül vagyok az erdőben , amikor rájöttem hogy azért, mert nem vagyok egyedül hisz Szundi a kutyusom ott van velem.
Ahogy eddig mindig volt velem valaki akkor is amikor egyedül éreztem magam akkor is amikor nagyon magányos voltam. És most amikor ezt leírom akkor akkor esik le hogy , Anyu mindig ott volt de sose vettem észre sose hagytam Neki hogy tényleg ott lehessen mellettem. Hogy eddig mindig mindent egyedül akartam megoldani és megcsinálni mert azt éreztem úgy sincs mellettem senki. Pedig biztos ott volt, mindig voltak körülöttem csak sose hagytam senkinek hogy ténylegesen mellettem legyen.
Az út egyszer csak nagyon meredek lett , nehezen mentem fel rajta, többször meg kellett állnom, amikor felértem ennek a meredek szakasznak a tetejére elfogott egy nagyon mélyről jövő zokogás. Nem tudtam megmagyarázni miért álltam az erdőben alig kaptam levegőt az emelkedőtől és zokogtam, nekitámaszkodtam egy fának.
Amikor végre abbahagytam a sírást akkor láttam hogy egy kétágú fának támaszkodom ami a földbe egy törzsű és nem sokkal a föld felett két egyforma törzsre ágazik szét. Felismertelek Titeket ha ez az út az én életem, akkor a felfelé vezető úton akikre támaszkodhatok egy fa, ami mégis kettő… ezek csak Ti lehettek!
Mintha egy álom erdőben sétáltam volna , most se értem mi történt ott velem . De annál a kétágú fánál megnyugodtam és újra elindultam felfelé. Az út továbbra is ment felfelé de már nem volt olyan meredek nem volt olyan nehéz továbbra is nagyon kanyargós volt de kevesebb volt benne a hullám, egyenletesen vezetett fölfelé sok kanyarral. A végén volt még egy meredek rész de az már könnyebben ment és feljutottam újra a napsütésbe a fénybe. Ez az út ma pont olyan volt mint az életem a szívem:fagyos de napsütésből indultam , aztán napsütésben sétáltam vízszintesen majd elindultam meredeken lefelé ahogy a szívemet bezártam úgy lett az úton is egyre hidegebb sötét ahogy egyre lejjebb mentem ahogy az út elindult felfelé úgy olvadt ki a szívem és lett egyre melegebb. Aztán találkoztam Veletek és a végén egy nehezebb meredek rész után feljutottam a Fénybe a napsütésbe.
Aztán a kilátónál megéltem a kicsinységemet, és végül mire elindultam haza a fákról is leolvasztotta a nap fagyot és nem volt más csak szikrázó napsütés.
Ha használnék vagy szívnék valamit azt hinném túl sokat szívtam, de nem élek tudat módosító szerekkel. Megfoghatatlan és meg magyarázhatatlan amit ebben a 1,5 órában átéltem.
Amikor felértem az út a kilátóhoz vezetett, ott álltam egyedül a magasban lábaim előtt a Dunakanyar és a Pilis dombjai és akkor talán először nem azt éreztem hogy milyen magasan vagyok, hanem azt hogy milyen kicsi is vagyok hiába állok magasan abba a végtelen tájba egy parányi pont vagyok és madarak akik sokkal ” kisebbek ” nálam mégis magasabban szállnak mint ahova én el tudok jutni. Hogy nem az számít ki mekkora és milyen magasról képes nézni másokat.
Nem tudom hogy miért történt ez pont ma , lehet nem is kell megértenem hogy történt.
De azt tudom hogy életre szóló élmény volt amit átéltem.Nem tudom megtudtam-e jól fogalmazni áttudtam e adni amit átéltem.
De az is biztos hogy ha nem járnék hozzátok szegényebb lennék nagyon sok mindennel és ezzel az élménnyel is.
Köszönöm hogy Vagytok, és köszönöm azt a felém áramló bizalmat, hogy érdemes belém munkát fektetnetek, hogy érdemes vagyok arra hogy része legyek a Fehér Varázsló csoportnak és újra részese lehetek majd az elvonulásnak.
Hatalmas Ölelés Mindkettőtöknek:
Évi
