Többet ér a szél…

Sötétségben ébredtem, bár fény gyúlt a Lelkemben. Én mégis jól elzártam azt és egy őrt állítottam a Kapuhoz. És így lettem a Remény rabja. Ki az, ki meghallgatja? Más fajta volt ez a Remény, nehézzé tett és gúzsba kötött. Már nem is emlékeztem a könnyedségre, oly régen volt. Pedig valóség volt, az otthonom volt. S mára már csak egy távoli, elmosódott emlék. És mégis tart a Remény. Itt tart, a kalitka felett. Hogy tehetném szabaddá, hogy szabadíthatnám fel magam a Remény fogságából? Hisz homály csupán, egy foszlány.

Fellapozom Lelkem lapjait és keresem a régi, elfeledett bölcsességet. Lefújom a port a sorokról. Kitárom szárnyaim – hisz vannak. Bár elfelejtették rendeltetésüket, a sejtek még emlékeznek: merre és hogyan. Valami mindig visz előre és valami mégis mindig visszatart. Pedig látom a távolt, a hívogató jövőt! De vélt Reményem a kalitkába zártam, önként ragaszkodtam hozzá, feladva szárnyaimat.

Élet vagy halál? Az ismert halál vagy az ismeretlen élet? Eljött a döntés ideje.

Indulnom kell, mert élni akarok. Vélt fényem igazira cserélem. Döntök, elindulok és követem az áramlást. Újra szabad vagyok. Magam vagyok, madár vagyok. Repülök és érzem, hogy ez a természetem. Új tájak jönnek, finom levegő áramlik szárnyaim közé, és szárnyaimmal együtt kitárom Szívemet. Gyúljon ki a Fény, a valódi! Repítsen fel magas lángja, míg szárnyaim végét a Nap perzseli meg. Kalitkából jöttem, de rájöttem, életem végtelen.

Innen visszatekintve minden más, az utamon sok kis találkozás. Meglepő, új érzeteket hoz. Találkozom a hittel, hogy egy új kezdet végleg felszabadít, megédesít, végtelenít. Kicsi morzsák az úton, mind-mind bizonyosság, hogy érdemes volt elindulni és érdemes továbbrepülni.

Milyen madár vagyok én? Magam sem tudom, hisz most tanulom. Eddig azt hittem, gyenge vagyok, s magamból mit sem adhatok. Most a szárnyaimra ránézek és látom, hogy világokon is átrepíthetnek, ha akarom és hagyom.

Hogy mit tanultam mindebből? A madár csak madár lehet, mert szárnyalni így lehet. A kalitka, bár távolból aranyfényt ígér, de nekem, a madárnak, többet ér a szél.

A szél mit ígér? Szabadságot. Áramlást. Kapcsolódást. Fényt. Egységet. De mit kezdjek mindezzel? Magányosan hogyan éljem meg?

Elindulok a Lelkem útján, a Lelkem vezet, rábízom magam, hogy megtaláljam társaimat. Hagyom, hogy szárnyaim repítsenek fel a végtelenbe, felhők fölé, szabadon. Kiterjesztem a szárnyaimat, ráfekszem az áramlatra. Tudom, hogy célomhoz visz.

Más Lelkekkel találkozom. Kapcsolódunk, felismerjük, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis az Egységbe tartozunk. Majd szabadon tovább folytatjuk utunkat, külön-külön. A Remény lángja újra lobbant bennem, hogy társam meglelem. A szél azt ígérte nekem. Ez egy új Remény, nem fogja lettem, ebben a szárnyalásban könnyeddé váltam. Az ismeretlen élet már nem ismeretlen többé. Ösztönösen rátalálok, hiszen szárnyalok és ezáltal végre élek. Érzem az erőt, hiszen cselekszem, azt teszem, amit egy madárnak kell.

Igent mondok a szárnyaimra és a szárnyalásra. Az örömömet, boldogságomat, jelen állapotomat megosztom másokkal. Szívem fénye messze ragyog, társam fényét érinti, szerelmünk hozzám repíti.

A régi valóságban nem volt más, csak illúzió. Hiszen a Lelkemben fény volt, szabad, szárnyaló. Bátorságom hiányában képzelt kalitkámba zártam magam. Most itt ketten együtt a saját Egységünket megélhetjük.

A szelek szárnyát már ismerjük, álmaink új vizek felé visznek. Csendes, mély, tiszta tó vizére vágyunk, mely tükrözi önmagunkat. Mélysége Lelkünk mélyét, tisztasága Lelkünk békéjét tükrözi vissza. Hullámzása életünk megélését adja át. A csónakban lágyan ringatózva siklunk, Lelkünk fényétől vezetve életünk kikötője felé.

A csónakból kiszállva, a szárazföldre lépve, az alkonyi fényben otthont keresünk. Megérkeztünk és megértettük, hogy addig nem lehet otthonunk, nem tudunk szárnyalni, amíg nincsenek gyökereink mélyen a földbe eresztve.

Kigyúlt a fény, a Remény éltető ereje egyre inkább megtölti Lelkünket és a zűrzavar csitulni kezd. Vegyük észre: tartva vagyunk, megtartva. Vigyáznak ránk. A sötétséget, a nehézségeinket, a félelmeinket mi magunk teremtettük. A hiedelmeinket félretéve, szívünket megnyitva igent mondunk az életre.

Leszálltunk a Földre, hiszen itt van dolgunk, most ez a mi otthonunk.

Mezőkön, réteken, hegyeken, dombokon vándorolhatunk, patakokban, folyókban, tengerekben megmártózhatunk és kapcsolódhatunk a Mindenség fényével. Lámpásaink fényével világíthatunk, és segítő kezet nyújthatunk az elveszett lelkeknek. Gyújtsatok Fényt ti is a szívetekben és áramoltassátok a szeretetet!

Végtelen szeretettel: a 2017. Szeptember a Lélek hangján szólni tábor résztvevői.

Családállítás, Életgyógyászat, Életminőség koordináció, Bach-virágterápia, Színterápia, NLP, Maja szimbólumrendszer, REND-SZER-TAN, Blue Energy System, Meditáció, elvonulás, táborok, Kristály gyógyászat, EMK, Gyógyító kommunikáció.