Szerepeink már pedig vannak, és el kell őket játszani, hiszen így lesz teljes életünk. Az élet a rendező, miénk a főszerep és a mellékszerepek is, így eldönthetjük mekkora teret adunk a fő és mellék szerepeinknek. A szerepekkel azonosulni teljesen felesleges, hiszen egyszer csak véget érnek. Véget érnének, ha tudnánk, hogy mikor honnan kell, érdemes kilépni, és ezáltal hova tudnánk megérkezni, új szerepeket kipróbálni, megélni.
Bekerülünk családunkba gyermekként, felvesszük ezt a szerepet. A “gyermek vendég a háznál”- mondják, ami azt jelenti, hogy egyszer elmegy, egyszer eljön az ideje amikor vége a vendégségnek. Ha elmenne, ha kilépne, ha megtörténne ami manapság egyre kevésbé történik meg, FELNŐNE az élethez, akkor képessé válna másik szerepekre: társ és szülő lehetne. Azok az emberek akik elhagyják a vendégséget, kilépnek a puha, meleg fészekből, nos ők is tudatlanul teszik meg, nagyon kevesek vannak valóban felnőve ekkor még a felnőtt élethez. Belekezdenek új szerepükbe, társuk, családjuk, gyermekük, saját vendégük lesz. Amikor a mi vendégünk, gyermekünk megérkezik a házhoz, teljes figyelmünk rá terelődik, csak vele foglalkozunk. Annyira jól szeretnénk vele bánni, annyira jó vendéglátók vagyunk, hogy észre sem vesszük, hogy ezzel felnövekvő gyermekinket visszatartjuk. Azt üzenetet adjuk, amit mi is kaptunk, kapunk otthonról: Szívesen látunk, maradj a vendégünk örökre! De ez nem helyes!
A probléma az, hogy amíg vendégek vagyunk, addig nem érkezünk meg saját, felnőtt, önálló életünkbe. Addig benne maradunk a vendég szerepben. S mert az kényelmes, gondoskodnak rólunk, megóvnak minket, kényeztetnek, eszünkbe sem jut kilépni belőle. De egyszer, így is vége lesz! Mert mindennek eljön az ideje, s mert egyszer itt a Földön mindennek vége lesz. Amikor a szülők meghalnak, vége a vendégségnek. Visszafordíthatatlanul fel kell nőni, helyt kell állni, felnőtté kell válni, akinek már nincs hova visszatérni, megpihenni, feltöltődni. Ha időben válunk önálló felnőtté, elkerülhetjük azt, hogy szüleink halála kiszolgáltatottá, elesetté, kiszolgáltatott gyermekként csapásként érjen minket. Felkészülhetünk, készen állhatunk. És ez a tudatos készülődés, könnyebbé teszi mindenkinek a megéléseket. A szülő nyugodtan mehet el, mert látja a gyermeke “képessé” vált a saját életére. A gyermek pedig elengedheti a szülőt, hogy had menjen, hiszen nélküle is egész ember.
Sokszor látom, hogy felnőtt emberek csak a vendég és a vendéglátó szerepere koncentrálnak, ezt élik meg. Erőteljesen kötődnek saját szüleikhez és aggódva gondoskodnak régen felnőtté vált saját gyermekeikről. Elvesznek ezekben a szerepekben, és saját életüket közben elfelejtik megélni. Eltörpül a saját élet ezek mellett a szerepek mellett.
Én úgy gondolom, hogy minőségi társkapcsolatra csak az képes, aki felnő gyermeki családjából és felnőtté lesz, illetve amikor gyermek érkezik, azt vendégként kezeli és amikor eljön az idő útjára engedi. Így maradhat fontos az egyéni tér, a kettőnk felnőtt élete, az enyém és a társamé. Így fog minőségi szerepet kapni az a kapcsolat ami két egyenértékű, felnőtt ember között jöhet létre. Csak itt, csak ebben a szerepben találkozhatunk egyenrangú felnőtt emberként egymással, csakis a társammal vagyok képes valódi közös teret alkotni aminek jó esetben csak valamelyikünk halálával van vége, ahol nem kell előbb leválni, elindulni…
A mai világban nagyon nagy hangsúlyt kap a társkapcsolat…vagy a megléte, vagy a hiánya. Divat lett egyedülállónak lenni…de vajon miért?! Mert meg akarják őrizni ezek az emberek korábbi szerepeiket és csak pillanatokra akarnak egyenrangúvá válni? Miért nem akarjuk igazán azt a szerepet ami valóban a miénk lenne? Gondolkozzunk el ezen, érdemes!
Felnőtt huszon-harminc éves emberek szüleiktől függenek, nem akarnak elmenni, leválni, tapasztalni. Mert félre értelmezik a vendégséget. A vendég jön és egyszer elmegy. Egyszer a vendégségnek vége. Aki nem tud elmenni otthonról, az nem tud igazán vendéglátó lenni, nem tud ahhoz felnőni. Így csúsznak el generációkon keresztül a szerepek. Fontos, hogy megértsük, hogy gyermekeinket el kell engedni, ha eljött az idő és nem akar menni, el kell “küldeni”, ki kell “lökni” a meleg fészekből, hiszen ez a trauma nem mérhető össze azzal, amit a szülő halála jelent majd számára, ha gyermekként éli meg, legyen akár 60 éves.
Fordítsuk tekintetünket társunk felé, ő az aki egyenrangú társunk lehet. Segítsük egymásnak a közös térbe való megérkezést, és együtt integessünk gyermekeinknek, szüleinknek, mint ez elmenő vendégeknek.
Ne felejtsd el, a mesében is el kell menni szerencsét próbálni! Az elindulás jutalma, hogy újra megérkezhetsz. Aki nem indult el, az nem tud megérkezni sem…megfosztja magát a Hősiesség érzésétől amit csak a felnőtt, öngondoskodó élet adhat számára és örök gyermek marad, akiről valakinek mindig gondoskodnia kell: fizikailag, érzelmileg, anyagilag…stb. Elindulni nehéz, de ha úgy nézünk erre az első lépésre, hogy ez a megérkezés ára, akkor könnyebb.
Jó érzés fáradtan hazatérni! Csak mesélni, mesélni, mesélni…magamról, az életemről azoknak akik vendégül látnak, vagy akiket vendégül látok.
A legjobb számomra mégis az, amikor társammal együtt élek, fejlődök, tanulok és tapasztalok, mert akkor eltűnnek a határok és EGYÜTT csináljuk! Egyenrangúan, két felnőtt emberként, készen állva a kihívásokra. Az élet, a REND kiköveteli tőlünk az elengedést és a leválást, hogy mikor tesszük meg abban mi dönthetünk! Amikor megteszed, onnantól leszel a helyeden!
Koncentrálj a félelmek helyett mostantól arra, hogy a mesék végén a visszatérő Hőst mindig megjutalmazzák, bátorsága elismerésre talál.
Indulj el, mert csak így van értelme az életnek! Éld az életedet!
Forrás: Váradi Andrea blogja
