Visszatérés… A traumától, a Lélekig vezető út.

  • 2018. November 24.-25.

A traumáinkkal mindig egyedül vagyunk, mert amikor megtörténik, bezárkózunk. Bezáródunk önmagunkba, elszigetelődünk, és ebben az érzésben akár évtizedekig vergődünk. De közben is telik az életünk, észre sem vesszük, fel sem tűnik, és újra, és újra traumatizálódunk. Önmagunktól, lényünknek érző részétől egyre messzebb kerülünk. Aztán egy ponton túl, már nem is érzünk, csak túlélünk. Túlélésre kódolva éljük az életünk. Küzdünk. S közben teljesen elveszünk… saját utunkról, saját küldetésünktől teljesen eltérünk… és aztán valami csoda folytán egyszer csak lehetőséget kapunk arra, hogy visszatérhetünk. Visszatérhetünk a saját utunkra, saját életünkbe, újra kapcsolódhatunk érzéseinkhez. Ahhoz, hogy visszatérhessünk, meg kell találnunk, hogy hol veszítettük el, a Lelkünket. Vissza kell érte mennünk, és el kell kísérjük ide, erre a pontra ahol most vagyunk, amit most élünk. 

Hol van a Lelkem? 

Hol van az én lelkem? Keresem, kutatom és időnként felismerem: igen, ő az  és itt van velem. Majd újra eltűnik hirtelen. Eltűnik, vagy én tűnök el? Egyáltalán ki az mi az a lélek? Létezik, valóságos? S, ha igen, hogy lehet, hogy nincs itt mindig velem?Próbálom megérteni, bizonyítani, hogy igenis van, létezik. Amikor ezt teszem, úgy érzem, egyre távolabb kerül tőlem. Megfakulnak az érzetek, fakóbbá válnak a telített színek. Megszűnik a forgatag, ellaposodik az élet. Érdekes dolog ez… most, amikor éppen foglalkozom vele, miért tűnik el? Mit akar mondani ezzel?

Keresem, kutatom, nem lelem. Elillant, eltávolodott tőlem. Látom, érzem. Tudom, hogy volt már messzebb, de volt olyan pillanat is, amikor volt már közelebb. Messzebb, sokkal messzebb volt akkor, amikor egyáltalán nem is foglalkoztam vele. Évek, évtizedek teltek így el. Távolságban, messzeségben, egyedüllétben. Eljött az idő és keresni kezdtem. Így indultam el. Lépésről-lépésre, pont úgy, ahogy egy piciny gyermek. Azzal a hittel, azzal az érzéssel, hogy ha le is kell ülni, néha el kell esni, akkor is fel lehet állni, tovább lehet lépni, ki lehet tartani, mert az a valami, amiért elindultam, az ott van, el lehet érni. Tudtam, éreztem. Léptem, tettem a lábaimat, egyiket a másik után, és hittem, hogy egyszer oda érek. Elérek oda, ahol VAN a Lélek, ahol nem kérdés a léte, létezése.

Az út során sok minden történt velem. Gyengítettek és erősítettek, biztattak és kiábrándítottak, bántottak és szerettek, adtak és elvettek. Ezekkel együtt is mentem és hittem, úgy ahogy egy kisgyerek hisz a mesékben. Láttam a gonoszt útközben, kaptam varázst, amikor arra volt szükségem. Én vagyok a főhős a saját mesémben. Látom, felismertem, megértettem. Vannak benne jók és rosszak, varázslatos erők és lények. Van benne minden, ami szükséges egy varázslatos és igaz meséhez. S, ha igaz, akkor nem is mese, hanem egy történet. Történet, ami rólam szól, az útról, az utamról, az életemről… ez egy végtelen történet. Keresem a szereplőket, akik részt vehetnek benne, keresem a helyzeteket, amiket megélhetek. Feltöltöm a mesémet a történeteimmel. Élek, tapasztalok, haladok előre.

Én vagyok a főhős, de ki az aki meséli, alakítja a mesémet? Honnan tudom mi a dolgom, merre menjek? Ki jelöli ki a helyszíneket és embereket, akik velem együtt részt vesznek?

Keres, kutatom, látni, tudni akarom! Tudnom, kell, hogy felismerhessem és a nevén nevezhessem. Tudnom kell, hogy megköszönhessem a lehetőséget. Tudnom kell, hogy oda írhassam az elejére, vagy a végére, hogy kitől származik, ki a szerzője.

Egyszer csak nagy, sőt hatalmas vihar kerekedett, és elvitt, elsodort mindent. Mindent amit vihetett, ami nem kellett. S ami maradt a puszta romokon, az semminek tűnt eleinte. Nem volt még valóságos értéke. Nem tudtam használni, nem tudtam élni vele. Puszta érzetek, érzések, melyek minden helyzetet megnehezítettek. Tisztán éreztem és láttam a fájdalmat, a szomorúságot mások szemében. Megláttam az igazságot és ez engem is szomorúvá tett. Mi történt velem? Nem volt elég, hogy a vihar mindent elpusztított? Ki és miért teszi ezt velem? Egyáltalán ez az én történetem? Nem kaptam válaszokat, így elengedtem a kérdéseket. Válasz nélkül nincs értelme egyetlen kérdésnek sem. Már nem kérdezek, csak figyelek. Figyelek a mesémre, a történetemre. Elfogadom az új helyszíneket, az új szereplőket. Tudom, ma már tudom, hogy ez az én saját mesém, így nem történhet semmi baj velem. Sokan vagyunk az én mesémben. Csodálatos, varázslatos emberek, jönnek- mennek és mutatják, mesélik közben a meséiket. Meséink találkoznak, ennek köszönhetően változnak és alakulnak. Jól van ez így, jól van ez!

Az élet, az életed egy valódi történet, egy igaz mese, amit te mesélsz el a többieknek. Mit mondasz amikor meséled? Ki írta? Kinek köszönheted?

Igen, igen, jól érzed! A Léleknek a Te Lelkednek. Ő az aki megírta, majd rád bízta, hogy elmesélhesd. Ő ezt adta neked.

Hol van a lelkem?

A mesémben, az életemben. Itt van velem minden pillanatban, velem tart a mesélésben. Ha mindez nem így lenne, a mesének itt és most vége lenne… de nincs vége, mert ez egy végtelen történet!” 

Gyere, és térj vissza a mesédhez!

Helyszín: Feelwell centrum, 3. kerület Laktanya utca 4. 4. emelet

Időpont: November 24.-25. szombat, vasárnap 10.00-17.30

Részvételi díj: 30.000 ft/hétvége.

Regisztrálni az infovaradiandi@gmail.com e mail címen lehet.

Várunk végtelen szeretettel a csoportban: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

 

%d blogger ezt kedveli: