Nem, már nem hiszek a mesékben! Kinőttem. Túl sok mindent tapasztaltam már az életben, és túl sokszor éreztem azt, amit egy mellék szereplő érezhet a mesében: jelentéktelen a jelenlétem. Olyan érzés ez, mintha teljesen mindegy lenne, hogy ott vagyok-e, szerepelek-e a történetben.
Velem együtt, vagy nélkülem is pontosan ugyanolyan jó vagy éppen rossz lehet a történet. Nem változtat, hogy én vagy bárki más játszom el a szerepet. Ja, és persze nem lát senki sem. Nem látnak a történetben szereplő emberek, és főleg láthatatlan vagyok a főhősnek. Olyan parányi vagyok hozzá képest, hogy ennél fogva eleve nem láthat meg. Parányi vagyok, de ezt a kicsinységet amit most érzek, már én magam sem értem…mit történt, mitől mentem ennyire össze? Mitől lettek ilyen hatalmasak a többiek? Hol vagyok? Mi történik velem, és körülöttem?
Elvesztem… egyre jobban, és mindeközben egyre mélyebbre kerültem. Olyan, mintha a mélységnek nem lenne feneke, nem lenne vége… még mindig, egyre jobban süllyedek, egyre mélyebbre. Elveszítve ezzel azokat, akik a szárazföldön léteznek, elveszítve mindazt, ami a felszínen lebeg. Embereket, helyzeteket, szerepeket. Nem tetszik ami történik, tiltakozom, harcolok, nem ezt akarom! Nem lehet, hogy már megint ez történik velem! Elég! Itt a történet vége! Én ebből a mellékszerepből kilépek… menjen nélkülem tovább a történet. A főszereplő egyedül, minden segítség nélkül is révbe érhet. Nincs szüksége senki másra, nincs szüksége segítségre. A többi szereplő csak színesíti a történetet, és hibáikkal, balgaságukkal a főszereplőt emelik fénybe. Úgy tesznek, azt mutatják, mintha nélkülük ez nem menne… mintha nélkülük a főszereplő nem lehetne teljesen tökéletes, nem érhetne el mindent.
Mellékszereplője vagyok a történetnek, így bármikor kiléphetek…nélkülem is tovább megy a történet. Hátat fordítok, és elmegyek. Elmegyek, mielőtt a főszereplő kedvéért belehalnék ebbe a történetbe. Az ő történetébe. A főszereplőjébe. Álljunk csak meg egy pillanatra… ki ő, és a főszerepet miért ő kapta? Nem, már ez sem érdekel! Kilépek, és itt hagyom őt a történettel, és már az sem érdekel, hogy mi lesz vele nélkülem, és hogy mivé válik a történet. Hátat fordítok mindennek, és elmegyek…
Vége… végre!
...mintha az Óceán legmélyén lennék… lebegek. Üresség van, békesség van, annak biztos tudata van, hogy ebből a sosincs jó vége történetből kiléptem.
Miközben lebegek a vízben, emelkedem, és közben változik bennem, és körülöttem minden. Minden pillanatban egyre közelebb kerülök a felszínhez, és ahhoz a Fényhez, ami beszűrődik, ami életet ad a mélyben létező lények mindegyikének.
… Fény, ami életet ad… ez már nem az, amitől pompás az élet, ami az Egót élteti, növeszti, ami tévútra vezeti az embert.
Szárazföld, napfény, emberek, történetek. Egyre közelebb kerülök mindehhez, egyre közelebb a felszínhez. Emelkedem…
…valaki, valami azt akarta, hogy nézzem meg, mi rejtőzik a mélységben… megtettem, lementem, nem vesztem el, vissza tértem. Megtapasztaltam, és megértettem. Minden pillanat az életben lehet egy új, önálló történet, aminek TE vagy, te lehetsz a főszereplője. Nem egyetlen történetet élünk az életben, hanem számtalan fut egymás mellett, sokszor párhuzamosan.
Nekünk kell választani, hogy melyiket éljük éppen, abban milyen szerepet vállalunk el. Senki sem pótolhatatlan! A mellékszerepeket nem csak te töltheted be!
A főszerep, az a főszerep, ami igazán a tied, ahol a mellékszereplők nélkül, díszlet, és közönség nélkül is megtörténik minden, és TE ott vagy benne… az nem egy mese, hanem egy IGAZ történet!
A TE igaz történeted mindaz, ami az élet egyszerűségében, és természetességében történik veled. Honnan ismered fel, hogy ezt éled? Onnan, hogy az igaz történetben, történjen bármi is a főszereplővel, ŐT, MAGÁT, azt aki eljátszotta az igaz történetet, sosem felejtjük el!
Az élet egyszerűsége, hogy bárki lehetsz, bármilyen szerepet elvállalhatsz, elbukhatsz, vagy nyerhetsz, bármit megtehetsz…
…egyszerűen ÉLNI kell!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea