A te csended beszél hozzám. A csend, amit magad mögött hagytál. Volt, hogy a hangodon szóltál. Volt, hogy a mosolyoddal varázsoltál. Volt, hogy az életem része voltál. Hang voltál. Aztán valami történt, amitől megváltozott minden. A hangodat csendre cserélted. Az odatartozás helyett, az elszigeteltséget éled.
Kivonódtál, eltávolodtál. Tovább léptél, és vissza már nem tekintettél. Múlttá váltak az élő pillanatok. Múlttá váltunk mi magunk. Ajándékul mást nem hagytál, csak a csendet magad után. A csendet, melyet én magam tölthetek fel. Melyet feltölthetek a kérdéseimmel, a kétségeimmel, reményekkel. A kérdés, mely itt lüktet: Miért történt mindez? A kétség, mely mardos: Vajon mit hibáztam el. A remény, mely oly csendes mint te magad, talán egyszer újra hallhatom a hangodat.
A csenden keresztül szólsz hozzám. Figyelem a csendet, melyet magad mögött hagytál. Így figyellek most téged. Látom, hogy miért teremtetted. Tudom, hogy valaki másra cseréltél engem. Tudom, hogy a hangod nem örökre tűnt el, a mosolyoddal másokat varázsolsz el. Aki hozzád, a jelenedhez tartozik, mind hallhatják.
A múlt elmúlt, és már csak a csend beszél hozzám. Köszönöm, hogy az életem része voltál. Most már a csendben kereslek, és ha valóban azt kéred, én elengedlek téged.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta