Kollektív lehetőség arra, hogy emlékezzünk azokra, akik már nincsenek velünk, az életben. Lehetőség arra, hogy megálljunk egy pillanatra és elgondolkozzunk, felidézzük örömünket vagy fájdalmunkat, attól függően, hogy az adott személyre hogyan emlékezünk.
Emlékezhetünk a veszteségre, a hiányra… hogy mennyire hiányzik most nekünk.
Emlékezhetünk arra, hogy milyen jó, hogy ismerhettük, hogy volt nekünk.
Attól függően, hogy melyik érzet lesz erősebb bennünk, attól függ, hogy fájdalmat élünk meg, vagy hálával, szeretettel emlékezünk.
Mindenki Istent keresi… Szeretetet, Békét, Nyugalmat. Érzéseket, melyeket ha éppen megélhet, úgy érezheti, hogy egy pillanatra közel került Istenhez, az Egységhez, valami nagyobb egészhez.
A halál, az élethez tartozik, természetesen hozzá tartozik. Születünk és meghalunk. Tudatában vagyunk, mégis tagadjuk… menekülünk a halál elől, nem beszélünk róla, nem készülünk tudatosan azokra a pillanatokra, amikor megérkezik. Megtagadtuk a halál fogalmát, életünkből kirekesztettük. Miért tettük? Talán mert félünk. Rettegünk attól, hogy egy adott embert el kell veszítenünk. Szeretjük, ragaszkodunk, kapaszkodunk és arról, hogy elveszíthetjük, hallani sem akarunk. Azzal, hogy ezt tesszük, a halál megtagadásával, az életet is elveszítjük. Így, ezzel a hozzáállással két világ között rekedünk. Nem haltunk meg, de nem is élünk…
Elvesztünk. Világok között bolyongva élünk…
Eltűnt fogalom a NAGYON… mert a nagyon, az élethez tartozó fogalom. Nagyon szeretni, nagyon csinálni, nagyon hiányozni stb…
Két világ között a küszöbön, nincs nagyon, helyette van az ALIG, mint fogalom…
Amikor veszteség ér, nem azt mondod, hogy nagyon fáj, hanem azt, hogy alig bírom ki. Azzal, hogy így mondod, azt mutatod, hogy nincs már erő benned ahhoz, hogy megéld a fájdalmat, a veszteséget a maga természetes minőségében: mélyen.
Aki természetes módon elfogadja azt, hogy a halál az élet velejárója, az megéli mélységében veszteségeit. Erőt ehhez az életéből merít. Az élet ruházza fel erővel ahhoz, hogy elbírja, kibírja azt is, amikor veszít, elveszít. Az életben rengeteg erő van, de csak az érezheti, aki aki a két világ küszöbéről, az életbe megérkezik.
Mindannyiunknak vannak elveszített, szeretett hozzátartozói…
Emlékezzünk rájuk, idézzük fel az együtt eltöltött idő emlékeit. Adjunk hálát érte, hogy együtt lehettünk.
Akarjunk most úgy emlékezni, hogy újra az életet választjuk, megérkezünk, megnyitjuk a szívünket, és megengedjük magunknak azokat az érzéseket, melyeket a veszteség megindít bennünk. Éljük meg úgy, ahogy csak mi tudjuk: NAGYON!
Vállald fel az érzéseidet, sírd el, el nem sírt könnyeidet! Fejezd ki a fájdalmadat, mondd el, mennyire hiányzik. Üvölts, tombolj…
Érezd, ahogy ezek az elfedett érzések felszínre kerülnek… és ennek köszönhetően cseppenként eltűnik belőled a hiány, a fájdalom…
Lépésről-lépésre, egyre közelebb kerülhetsz az életedhez. Megérkezhetsz. Ide, az életbe. Nézz körül benne! Lásd meg, mennyi minden történt, azóta hogy te elmentél innen. Elmentél, feladtad, fájdalmadat, veszteségedet megtagadtad. Te nem haltál meg, de mégsem éltél… két világ között rekedtél.
Legyen az ünnep az emlékezésé! Emlékezzünk arra az önmagunkra, aki elég erős ahhoz, hogy az élettel járó természetes veszteségeit elfogadja. Érezzük meg magunkban újra az erőt, ami az életet szolgálja!
Hajoljunk meg a Sors előtt, és fogadjuk el, hogy vannak akik már nincsenek velünk. Fogadjuk el Sorsukat, engedjük továbblépni őket. Azzal, ha ezt teszed, lehetőséget adsz magadnak arra, hogy visszaléphess az életbe, életedbe.
Az életbe megérkezve erőt érzel. Bizalmat, hitet, és nyugalmat. Szeretetet. Olyan erőset, amit már nagyon régen érezhettél előtte… Nagyon régen… hallod? Nagyon!
Elveszített szeretteink mindig velünk vannak, a szívünkben tudjuk megtalálni őket. A szeretet az, ami összeköt minket. Emlékezzünk a szeretetre, arra az erőre ami végtelen. Szíveden keresztül emlékezz!
Gyújts egy gyertyát és emlékezz a végtelen szeretetre, ami az életünk része.
A végtelen szeretetben az élet és a halál is természetes.
A végtelen szeretet egy energia, ami ott van mindenhol: az életen innen és túl…
Sosem vagy, és sosem leszel egyedül… mert az élet ilyen!
Emlékeztesd magadat, te még itt vagy az életben!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta
2016.10.30.
