13 éves, olyan magas, olyan csinos és épp olyan okos, mint egy felnőtt ember. Ahogy beszél érzeni lehet, hogy próbálja megérteni és elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Úgy, ahogy a körülötte élő felnőttek alakítják a mindennapokat. Megmagyarázza, megindokolja. Látja, érti és tudja, hogy miért kell így lennie… elfogadta. Legalábbis ezt gondolta…
Óriássá lett egy kicsiny ember… a problémák, a felnőttek, az élet tette óriássá. Óriás a teher, amit cipel. Nem látják kicsinységét, felemelték, felnőttként éli az életét. Bár iskolába jár és ha teheti játszik még, de a fejében mégis felnőttként él. Érzéseit messzire száműzte, hogy a fájdalmát könnyeben viselje. Lelke ott áll a küszöbön még, nem engedte le teljesen kezét… segítséget kér. A kicsiny óriás megérezte, hogy valójában ő gyerek még. Amikor ezt megérezte, segítséget kért.
Beszél… elmondja a történetét. Megosztja fájdalmát és elmondja mi az ami hiányzik neki. Bár családban él, hiányoznak felnőttként működő szülei és egyenrangú testvérei. A mindennapokban ebben a családban 5 gyermek él… a felnőttek sem nőttek fel, nem töltik be helyüket, nem felelnek meg felnőtt szerepüknek, így nem tudnak biztonságot és stabilitást adni ennek a gyereknek. Mindezt a gyerek mondja el, a maga nyelvén…
„Olyan jó lenne, ha apa és anya beszélgetni tudna… úgy, ahogy most mi beszélgetünk. Olyan jó lenne ha anya nem kiabálna velem. Olyan jó lenne, ha hármunk közül nem csak tőlem kérnének segítséget, hanem a testvéreimet is befognák végre… sorolhatnám, mert a lista hosszúra sikeredett. Fél, szorong… hogy vele mi lesz. Mert a helyzet, ez a helyzet amibe most került bele, számára olyan nehéz, hogy nem bír el vele.”
Válófélben vannak a szülei, nem tudnak megegyezni… ő ezt látja, hallja, tudja, próbálja magában feldolgozni, megérteni. Bólogat, hogy érti, a szemében mégis a rettegést látni… „Anyát vagy apát el fogom veszíteni…!”
Apukája és anyukája beszél hozzá, elmondják, hogy a helyzeten már nem lehet javítani, ennek most így kell lenni… ő csak néz, mert nem érti. Nem értheti, hiszen minden gyerek családról álmodik. Szükségük van anyura és apura is… nem értik, hogy mit nem lehet megbeszélni, megoldani. Nem értik, hogy ha egymást szeretik, hogy lehet idáig eljutni.
Ilyenkor látszik, hogy az óriás milyen kicsi…
Óriássá lett gyermekeink, akiket az élet, a sorsuk, a szüleik felnövesztettek. Szenvednek. Elszenvedik a döntéseinket. Félnek és rettegnek. Segítséget kérnek. Először otthon, aztán más felnőttől, bárkitől, aki segíteni képes. Tehetetlen. Sodródik. Nincs választása. Az lesz, amit a szülei kitalálnak. Kit érdekel az, hogy ő mit akar? Ki kérdezte meg, hogy mi lenne jobb, könnyebb neki? Hogy lehet az ilyen helyzetben lévő gyerekeknek segíteni?
Ha már mást nem tehetsz, segíts a gyermekednek, hogy gyermekségét megtarthassa, megőrizhesse! Engedd meg neki, hogy felnőtté éréséig, maradhasson otthon kicsi. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, neked a felnőttnek nagynak kell lenni. Felelősséget kell vállalni, a problémákkal szembenézni és megoldani. Nem belevonni a gyereket, tőle nem segítséget és megértést kérni.
Látni őt, a kicsinységét és úgy viszonyulni. Érzéseiről kérdezni… engedni, hogy fájdalmát, szomorúságát megmutassa, megélhesse. Hagyni sírni, elvonulni, akár hisztizni, időnként kiabálni és kérésedre nemet mondani. Neki nem kell megérteni, nem kell lefogadni, neki értetek, a szülőkért még meg kell próbálnia megharcolni. Mert ha most nem teszi, hiányozni fog neki. Nem lehet a harcot anélkül feladni, hogy tisztában lennél vele, hogy egyáltalán mit jelent harcolni. Engedd, hogy ő legyen a kicsi, tudd megvédeni! Lásd a gyengeségét, elesettségét, óvd meg ha szükségét érzi!
Ne csak kifelé nézz! Ne csak a világot lásd, ne csak attól akard megóvni! Óvd meg a családban dúló harcoktól és játszmáktól is, mert jobban szenved attól ami ott éri, mint a világ bármilyen igazságtalanságától, amit idegenek okoznak neki.
Ülj le mellé, érezze, hogy ott vagy neki! Adj biztonságot, nyugtasd meg, hogy történjen bármi, mindig ti lesztek a szülei és ott lesztek neki. Tegyél ígértet neki arra, hogy otthon, nálatok ő mindig kicsi lehet, mert ti, a szülei nagyok lesztek és így ti fogtok róla gondoskodni.
Csodálatos volt látni, ahogy egymásra találtak újra…
A kislány és az apja. Láthattuk apját felnőni, és a kislányt óriásból-kicsinnyé lenni. Mindez 2 óra alatt változott meg, és azon belül is egyetlen pillanat alatt.
Talán akkor történhetett, amikor az apa a gyermeke valódi fájdalmát meglátta… vagy amikor a gyermek azt érezhette, hogy itt, most róla van szó. Apja itt van, elkísérte, segítségünket kérte. Itt most, ő a fontos. Olyan fontossá lett a sok-sok fájdalomtól, amilyen fontos talán még sosem volt.
Kicsiny óriások lettek a gyerekek, és tehetetlenek a felnőttek…
Felborult a rend, felborult minden…
Itt az ideje, hogy változtassunk ezen! Mindenki otthon kezdje el!
Álljanak a szülők a nagyok helyére és viselkedjenek úgy, ahogy egy értelmes felnőttnek viselkednie kell! Viselkedjetek úgy, hogy a gyerekek spontán módon mellétek szegődjenek, kérés nélkül a szemetekbe nézzenek, felszólítás nélkül tiszteljenek!
A gyerek szereti a rendet és tisztában van vele, hogy a rend őt szolgálja. A gyerekek szeretik a felnőtteket, mert mellettük biztonságot találnak, megnyugodhatnak. A gyerek szeret gyerek lenni, de ahhoz, hogy ezt meg merje tenni, hogy gyermek merjen lenni, szüksége van felnőttre, felnőttekre.
Mindenki valami jobb világra vágyik… a jobb világ úgy kezdődhet el, hogy újra lesznek felnőttek és lesznek gyermekek…
Ezek az első lépések… induljatok el!
Hálásan köszönöm a kicsiny óriásnak a bizalmát, hogy megosztotta velünk terheit, és hiszem, hogy tudtunk segíteni neki! Visszavárjuk, ha szükségét érzi!
Végtelen szeretettel: Andi és Aletta
2016.08.12.