Gyermekként ismertem egy embert, egy felnőtt embert, aki megtanított arra ami számomra ma a legeslegértékesebb…
Megmutatta nekem a világot egy kicsit másképpen, mint ahogy a többi felnőtt vagy a szüleim mutatták éppen.
A vele való együttlétek mindig végtelennek tűntek. Amikor együtt voltunk, sosem számoltam a perceket, hogy mikor lesz vége. Az együtt töltött időnket a minőség jellemezte. Ő is élte a saját világát, és ha találkoztunk, akkor az ő világába beletette az enyémet és a közöset. Fáradt volt, mert ő is dolgozott… mégis volt ideje és ereje rám figyelni, velem lenni. Tudott pillanatokat adni, azokat betölteni, emlékekkel megtölteni.
Vártam. Mindig vártam. Minden nap. Vártam, mert tudtam, hogy megérkezik újra. Megérkezett, mert számára nem volt a szeretteinél fontosabb. Tette a dolgát, s ha végzett vele, újra visszatért azokhoz, akiket a legjobban szeretet. Amikor éppen mással volt, amikor a dolgát végezte, ő akkor is ő volt, akkor ott volt, ott figyelt, ott segített, ott szeretet. Benne volt a pillanataiban, bárkivel is kellett megélje éppen.
Játszott velem, mesélt nekem. Nem tudott irodalmat, talán még meséket sem, mégis mindig beszélt hozzám, elmesélte, hogy ő hogyan éli meg a helyzeteket, mit él meg belőle. Látta a világot olyannak, amilyen. Sosem bírálta, elfogadta és tette a dolgát benne, úgy ahogy ő tudta. Szorgalmasan, segítőkészen. Minden pillanatban készen állt arra, hogy segítsen. S amikor éppen nem kellett segíteni, akkor egy kicsit megpihent. Elmélkedett. Emberekről, kapcsolatokról… sok mindent nem értett. Nem értette a gonoszságot. Nem értette azt, ami a szeretet híján volt…
Én gyerek voltam. Ő felnőtt volt. Nagynak, sőt óriásnak láttam, éreztem őt.
A felnőttek világa nem értette, sokszor kinevette, talán még bolondnak is hitte, amikor hagyta, hogy kihasználják a többiek a szeretet nevében. Segített. Mindig, szüntelen. Nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla, hagyta, hogy a másik olyannak lássa, amilyennek éppen akarja. Nem bizonygatta igazát, nem vitatkozott, nem tört előre… ha a helyzetet már nem bírta el, felállt és odébb lépett. Erejét újra összeszedte és aztán újra segített.
Jött és mindig ott volt nekem. Ő volt a legbiztosabb pont az életemben. Neki mindent, bármit elhittem. Elfogadtam tőle azt is, amit senki mástól nem fogadtam volna el. Mert úgy kérte… SZERETETTEL!
Mutattál nekem egy világot a világban… a TE világodat, ami igaz volt és hiteles, amiben minden másodpercben ott volt a szolgálat és a szeretet. Megmutattad a Jóságot, hogy ezzel együtt is lehet élni az életet. Lehet szeretni, hinni, bízni a legnehezebb időkben is. Megmutattad, hogy nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy boldog lehessek. Megtanítottad számomra azt, hogy milyen EGYÜTT megélni a pillanatokat, hogy legyen kint a világban bármilyen nehéz is éppen, mi együtt, a mi együttlétünkben jól érezhetjük magunkat idebent.
Már felnőttem és felnőttként látlak téged, felnőttként emlékszem.
Amikor elmentél ebből a világból, tudtam, hogy még így sem veszítettelek el. Éreztem ugyanúgy a szeretetedet. Magamban éreztem, és azóta is magamban érezlek téged.
Amikor arra járok, ahol együtt jártunk, eszembe jutnak az együtt megélt pillanatok emlékei és szívesen elmesélem bárkinek. A gyermekkorom legpozitívabb emlékei hozzád kötődnek. A legnemesebb érzéseket veled éltem meg, tőled kaptam örökségbe.
Amikor mélyen magamba nézek, akkor téged érezlek, azt a Jóságot és Szeretetet érzem, amit benned láttam, tőled tanultam meg. Igyekszem én is megmutatni a világnak, az embereknek és azoknak akiket a legjobban szeretek, hogy van egy olyan világ bent, amit a kint nem zavarhat meg, nem zavarhat össze.
Mondhatnám, hogy hiányzol nagyon, de nem ezt érzem. Nem érzem a hiányodat, mert nem hagytál hiányt bennem. Megkaptam mindent tőled. Megadtál mindent nekem.
A világnak hiányzol, a mostani világ hiányol téged. Hiányzik mindaz aki te voltál, ami belőled áradt. Hiányzik a szeretet, a jóság, hiányzik az együtt töltött pillanat. Hiányzik azoknak, akik sosem kapták meg, akik hiányt szenvedtek, hiányból élnek, nem ismerhették meg ezeket a minőségeket.
Hálás vagyok a sorsnak és hálás vagyok neked, hogy találkozhattunk ebben az életben és én megismerhettem a Jóságot általad, ami benne él a szívemben. S bár sokszor engem is elsodornak az események és elkedvetlenedek… ilyenkor felidézlek, emlékezem.
Emlékszem rád, egészen életszerűen. Látlak egy-egy helyzetben. Hallom a hangodat, amikor tiltás helyett azt mondtad: „Imádkozom érted! Vigyázz magadra!” Tudtad, hogy így maradhatsz hozzám a legközelebb, így őrizted meg az Együttünket, hogy sosem léptél el, nem tettél olyat amitől kettőnk között akár csak egy pillanatra kétségek támadhattak volna abban, hogy Jóság és Szeretet van.
Hittél Istenben, a Jóságban és a Szeretetben… és a hited megóvott téged, és megóvott engem. Megóvott és megőrzött minket. Egymásnak.
Kívánom a világunknak, a felnőtteknek és a gyerekeknek, hogy találkozzanak minél több ilyen emberrel… vagy csak egyetlen eggyel. Kívánom, hogy ti is éljétek meg azt a Jóságot és Szeretetet amit én megélhettem a Nagymamámnak köszönhetően.
Amikor Jóság van a szívekben, szeretet van, és ahol szeretet és Jóság van, ott EGYÜTT van. S ahol együtt van, ott rend és tökéletesség van. Pillanat van, élet van, csoda van.
Végtelen szeretet VAN…
Váradi Andrea