Az illúzión túl, a valóság van!

Tanulni, tapasztalni jöttünk, tanuló időt töltünk. Én is, te is, mindannyian. Az élet, az életünk erről szól, ezért vagyunk itt. Azért, hogy tanuljunk, fejlődjünk, szeressünk, kapcsolódjunk és mindeközben emlékezzünk.

Emlékeznünk kell jó és rossz dolgokra, valóságosra és illúzióra. Már mindegyikkel találkoztunk. Mindegyiket megtapasztaltuk. Amikor ide, erre a helyre elindultunk, már akkor, az első pillanatokban megtapasztaltuk.

Megéltük az odatartozás örömét és cserébe adtuk az elválasztottság, vagy elszakadás fájdalmát. Megéltük a fogantatás valóságát és megtapasztaltuk a mindig Együtt illúzióját. Ezek a tapasztalásaink olyan nagyon régiek, annyira az elején történtek, hogy elfelejtettük őket, a tudattalan homályába mélyen elmerültek. Mégis itt vannak bennünk, és a megfelelő pillanatban emlékeztetnek.

Életünk valójában nem szól másról, csak emlékezésről. Dolgok és események ismétlődnek, emberek helyet cserélnek… de a lényeg mindig ugyanaz… emlékezz!

Emberek és helyzetek jönnek és mennek. Mindegyik azért van itt velem, hogy emlékezzek. Emlékeznem kell valamire. De mire?

Megszülettem és felnőttem. Elkápráztatott a világ színessége, sokasága, a lehetőségek végtelensége. Észre sem vettem és felnőttem. Belenőttem én is a felnőttek világába.

Szinte lebegtem, úgy éltem. Hittem a jóban, a mesékben, a csodákban. Hittem a szeretet mindent feloldó voltában. Hittem a szép szavaknak, ígéreteknek, hittem a többieknek. Hittem bárkinek, bármit, mert hittem, hogy az emberek jók… Hittem, hogy mindenkiben meg van a jónak legalább egyetlen szikrája. Egyetlen szikra, ami bármikor lángra lobbanhat. A fénynek egyetlen szikrája, ami oltalmat ad, nem bánthat.

Így éltem, így élek… ezzel a hittel, ezzel az elképzeléssel, hogy a szeretet ott van mindenkiben, hogy legalább egyetlen szikra jutott bárkinek belőle, hogy enélkül a szikra nélkül senkit nem küldtek ide, a Földre. Kerestem, keresem az emberekben lévő szikrákat.

Amit látok, az elkápráztat. Mindenki ismeri a fogalmat és használja: SZERETET. Sőt, felhasználja. Felhasználja önmaga számára. Használja, hogy ő többé válhasson általa. Bármit tesznek vagy nem tesznek, erre a szóra hivatkoznak: Szeretetből tettem… Jót akartam neked… Szeretlek és ezért figyelmeztetlek… Amit látok és tapasztalok, az maga a káprázat. Mondják, használják, aztán mégis eltűnik, köddé válik.

Vannak helyzetek, melyek teljesen megbabonáznak. Nem tudok gondolkozni, nem tudok mozdulni, nem érzek. Ott állok és lefagyok. Nem mozdulok. Várok. Talán csodára. Talán feloldozásra. Valamire, valakire, aki felismeri, látja, hogy mi történt, aki ismeri a varázsszót, ami feloldoz.

Megint itt állok a búra alatt, és várlak. Várom, hogy meglásd, itt vagyok és várlak. Várom, hogy felismerd és várom, hogy felismerjem, hogy egyszerre emlékezzünk mindketten, hogy miről is szól ez a történet. Miért kerültünk bele? Mire emlékeztet minket?

Nincs külön jelentése neked és nekem. Együtt jelent valamit mindkettőnknek. Közös a tapasztalás, közös az üzenet, együtt vagyunk benne. Együtt voltunk benne… aztán történt valami és megváltozott minden. Valaki elrabolt téged, a szeretet nevében. Azt mondta, hogy nála van a helyed, hogy vele kell lenned, hogy oda tartozol, hogy ő ismer téged, tudja, hogy jó neked. Úgy tette, olyan meggyőzően, hogy megbabonázott mindkettőnket. Itt, ebben a pillanatban, amikor ez megtörtént, elveszítettelek, s te elveszítettél engem. Megint. Újra. Sokadjára. Pillanatokra, talán napokra. Nem végleg, nem örökre, mégis óriási hiányt hagyva hátra. Hiányt, amit ordít, kiabál, hogy gyere vissza.

Kereslek és nem talállak. Itt vagy és mégsem látlak. Köztünk van egy búra, nem érinthetlek, nem érinthetsz, nem érthetlek, nem érezhetsz. Búra, ami elválaszt. Nézlek és rettegek, hogy mikor lépsz a búrától távolabb. Félek, remegek. Fájok, szenvedek. Várok, remélek. Hiszem, hogy valami történik és akkor talán vége lesz. Figyelek, hogy mi történik, mikor léphetek végre…

…és aztán egyszer csak VÉGE! Vége, mert te felismerted, hogy mindaz amit hittél, amit veled elhitettek, az illúzió, a káprázat része.

Szívet melengető a felismerés, hogy vége lett. Túl sokáig tartott, túl sok mindent veszítettünk el.

Most, hogy az illúziónak vége lett, most, hogy a fátyol lehullott végre, mindenki a helyére kerülhet. Most már látom, hogy vannak sokan, akikben egyetlen szikra sincs… egyetlen szikrája sincs a szeretetnek. Ők azok, akik nem szeretni, jót tenni jöttek, hanem azért, hogy emlékeztessenek minket.

Emlékeztetnek, hogy van szeretet. Emlékeztetnek, hogy bennünk van szeretet. Ha nem lennének szikra nélküli emberek, akkor talán mi sem tulajdonítanánk ekkora jelentőséget a bennünk lévő szeretetnek, fénynek. 

Mi van a káprázat után, az illúzión túl?

Te vagy és én is vagyok. Együtt vagyunk, szeretetben!

Itt vagyok újra, megérkeztem. Már nem hiszek minden mesében, hiszek a jóban, a szeretetben. Hiszek a valóságban, és hiszek az illúzióban.

Hiszek a csodákban és hiszek a csodálatosban. Hiszek benned és hiszek magamban. Hiszem, hogy jó úton vagyunk mindketten, és hiszem, hogy a Mindenség vigyáz minket.

Mostantól Isten tenyerén lehetünk mindketten… ez az amiben mostantól hiszek.

Látlak téged, felismertelek! Az illúziónak itt és most vége! Mostantól a valóság kezdődik el!

Álljunk meg egy pillanatra és figyeljünk…

Mit hallasz?

Mit látsz?

Mit érzel?

Csak az van, amit az érzékszerveid érzékelnek. A többi csak a fejedben létezik, az az illúzió… engedd el!

A valóságos életnek van értelme, gyere és éld meg! Aztán találkozzunk, és meséld el!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

 

 

 

Családállítás, Életgyógyászat, Életminőség koordináció, Bach-virágterápia, Színterápia, NLP, Maja szimbólumrendszer, REND-SZER-TAN, Blue Energy System, Meditáció, elvonulás, táborok, Kristály gyógyászat, EMK, Gyógyító kommunikáció.