Az ígéret ára

Itt vagyok és Te itt vagy velem. Belenézek a szemedbe és benne látom, érzem, ahogy eggyé válunk éppen. Mélység és teljesség ugyanabban a pillanatban, végtelen szeretet, ami mindkettőnket egyre mélyebbre, egymáshoz egyre közelebbre húz be és köt össze. Szeretet, szerelem, összetartozás, véget nem érő, és teljes. Tökéletes. Pillanat, ami aztán meghatároz mindent. Az életet, az életünket, többek életét határozza meg.

Annyira tökéletes, annyira teljes ez a pillanat, hogy talán kimondatlanul, de teszünk egymásnak egy ígértet: Veled együtt örökre! Csak mi, ketten! Te és én a végtelenben! Érzem, ahogy dobban a szíved, érzem az érzéseidet, a vágyaidat és érzem, ez a pillanat tökéletes. Nem látok senki és semmi mást, csak téged. Örülök neked… sosem örültem még ennyire!

Aztán egyszer csak feldereng a távolból egy fekvő alak körvonala. Valaki belekerült a végtelenünkbe, a terünkbe, a mi kettőnk végtelenjébe… nem ezt ígérted! Látom és egyre közelebb van. Érzem, hogy hozzánk tartozik, érzem őt. Érzem a fájdalmat mélyen belül, amit a jelenléte okoz számomra. A fájdalmat, amit az okoz elsősorban, hogy ráébredek, neked én magam kevés voltam, nem érted be velem. Hiányzott neked valaki, hiányzott egy gyermek. Itt fekszik ő, akit te akartál és én nem… mert az egyességünk, az ígéretünk az volt, hogy ketten maradunk mindössze. Te és én. Itt fekszik, nem él, nem lélegzik. Van, volt. Élt és aztán elment. Elment…talán azért mert érezhette, hogy nincs itt helye… hogy ezt a teljességet, egységet még ő sem törheti meg. 

Leülök mellé és mélyen a szemébe nézek. Szeretem és ő is szeret engem. Ismerem, felismerem. Ő a gyermekem, aki itt volt, majd elment. Elment, mert tiszteletben tartotta a mi ígéretünket. Látom, hogy megértette, elfogadta, nem neheztel érte. Jó érzés ezt látni, jó érzés az elfogadása, megértése. Egyre közelebb érzem magamban, itt van bennem. A szívemben. Elismerem. Ő volt az első gyermekem. Ő volt az, aki megértette és tiszteletben tartotta az ígéretet.

Tiszteletet és hálát érzek! Végtelenül hálás vagyok neki, hogy elfogadta az ígéretünket és annyira szeretett minket, hogy az életét adta a boldogságunkért cserébe. Szeretet van, végtelen szeretet ami betölt és átölel, örökre összeköt minket. 

A párom, a szerelmem keresem, hogy megkérdezzem, mindez hogyan és miért történhetett?! Most látom, hogy a múltjában maradt, nem érkezett meg. Nem érkezett meg hozzám, a jelenbe. Nem is volt itt velem, amikor az ígéretet tette. Így a súlyát ő nem is érezhette. Fogva tartotta a múltja, családja mintája. Most is ott van velük. Segítségüket kéri, hogy megérkezhessen. Ide, a jelenbe. Hozzám, az ígérethez a meghalt gyermekhez…

Megérkezik. Vártam. Örülök, hogy együtt vagyunk, de távolodom, mert érzem, hogy nem érti mi történt, nem érzi mit tett azzal, hogy nem volt itt. Mondja, hogy most itt van, higgyek neki… sír, nagyon sír. A lelkem érzi, hogy tényleg itt van, személyiségem még nem hiszi. Közeledem, apró lépésenként, illetve ő közeledik. Megérkezik hozzám és a gyermekhez. Velünk van, már érzi. Már  ő is tudja, érti. Jó itt együtt lenni! Jó így! Hála és tisztelet a gyermeknek, aki meghalt, hogy mi ketten lehessünk. Köszönetet mondunk neki, helyet adunk neki, elismerjük és elengedjük, hogy ő is visszatérhessen és élhessen. Megérdemli, és nélkülünk, az elfogadásunk nélkül mégsem teheti. Itt kell neki helyet adni, itt kell elismerni. Így állhat tovább, ha mindkettőnk elismeri.

Most, hogy körülnézek, látok még két gyermeket. A mieink, az enyémek, és ők élnek. Látom, de nem érzem őket. Látom és érzem, hogy a társam kötődik hozzájuk, ő érzi őket. Igen, ő akarta, hogy így legyen, megszegve ezzel a nekem tett ígéretet. Annyira akarta őket, hogy megszegte az ígéretet. Én itt voltam, végig itt voltam, végig itt voltam így is. Csalódottan, keserűen, de itt voltam. Soha nem mondtam le róla, soha nem adtam fel. Vártam, hogy egyszer majd megtörténik, valóra válik, hiszen megígérte. Vártam, hogy a gyerekek felnőjenek. Segítettem őket, megtartottam őket, de igazán szívből nem tudtam odaadni nekik magamat. Csak úgy, csak annyira mint bármelyik gyermeknek a világban. Amikor rájuk nézek, megnő a fájdalom bennem, keresem az ígéretet, amit az anyjuk tett nekem. Nem hibáztatok senkit. A gyerek nem tehet róla, látom, érzem. Az anyjukat pedig mindennél jobban szeretem. Annyira szeretem, hogy ezt is megtettem, megteszem érte.

Annyit tudok tenni, annyi telik tőlem, hogy elismerem a gyerekeket, hogy ide tartoznak, hogy az enyémek. Elismerem őket, hogy gyökeret adjak az élethez és alig várom, hogy tovább lépjenek. Miért? Azért, hogy végre teljesülhessen az ígéret. Csak Te és én, mi ketten! Emlékszel? Ezt ígérted. közel ötven éven… és én azóta is itt vagyok veled és várom, hogy valóra váljon egyszer.

A gyerek, aki már több mint 40 éves azt akarja tőlem, hogy szeressem, mint egy gyermeket. Nem tudom. Képtelen vagyok és ezt szégyenlem. Nem hibáztatom azért, hogy van, elfogadom, hogy ő ebben vétlen. Elmondom neki, hogy elismerem, helyet adok neki, menjen és éljen. Nem éri be ennyivel… többet akar. Engem akar. De én nem lehetek az övé úgy ahogy ő karja, mert tettem egy ígéretet, az anyjának, hogy csak ő meg én, mi ketten. Én betartottam. Megtartottam. Megőriztem. A szívemben csak ketten voltunk az egész közös életünkben. Az ígéret, az ígéretünk meghatározta az én sorsomat, a gyermekeink sorsát és az unokáink sorsát… szavak, mondatok, a szeretet pillanatában születtek.

Azt szeretném, ha a felnőtt gyermekem megértené és elfogadná ezt. Ha elfogadná, neki könnyebb lehetne. És akkor ő jobb lehetne. Jobb lehetne mint én voltam vele, igazi apja lehetne gyermekeinek.

A gyermek, a fiú aki már felnőtt 3 gyermeket nevel. Tudom, hogy gyermekként nem értheti meg amit és ahogy adtam neki, de azt is tudom, hogy amikor a gyermekei szemébe néz, tudja, érti, érzi. Lehet, hogy ő is ugyanazt érzi amit én??? Lehet, hogy ő is pontosan ezt a sorsot éli???

Ígéretek, fogadalmak. Szavak, amiket kimondunk, amikor szeretünk, amikor jól érezzük magunkat. Könnyedén tesszük, mert nem látjuk mekkora súllyal bírnak. Amikor kimondjuk, megígérjük, nem számolunk vele, hogy valaki majd megszegi, mert nem képes betartani, s ha így történik, az ki fizeti meg az árát, kinek sorsát terheli? 

Visszamenőleg nem lehet semmit megváltoztatni. Megérthetjük és elfogadhatjuk a sorsunkat és ezzel mi magunk megkönnyebbülünk. A batyu lekerül rólunk, felszabadul életünk. Itt és most ennyit tehetünk. Sorsunkat nem változtathatjuk meg, csupán megérthetjük.

S ha megértettük, akkor odafigyelünk, hogy olyat ígérjünk aminek megtartására képesek vagyunk, hogy másokat az ígérettel ne terheljünk.

Tegnap Családállításon egy segítői szerepben élhettem meg egy apa személyében ezt a történetet. Megérintett. Mélyen. Még ma is a hatása alatt vagyok. Újra megerősödött bennem, hogy : Mindazzal amit teszünk vagy nem teszünk, felelősséget vállalunk vagy felelősséget kerülünk. Létünk, életünk nem önmagában zajlik, sosem vagyunk egyedül. Egység részét képezzük, és a mi életünk, a mi gondolataink, érzéseink és tetteink generációkon át hatnak másokra. Segítjük vagy korlátozzuk a hozzánk tartozókat, szeretteinket. 

Itt az ideje, hogy RENDet tegyünk az életünkben és mi egy tiszta lapot hagyjunk örökségnek az utódoknak. Mi ennyit tehetünk. Tegyük meg. Tegyünk Rendet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Családállítás, Életgyógyászat, Életminőség koordináció, Bach-virágterápia, Színterápia, NLP, Maja szimbólumrendszer, REND-SZER-TAN, Blue Energy System, Meditáció, elvonulás, táborok, Kristály gyógyászat, EMK, Gyógyító kommunikáció.