Egyszer csak megtörtént, egyszer csak elindultam.
A változás útjára lépve egykori önmagamat hátrahagyva, megérkeztem. Megérkeztem ebbe a világba. Megérkeztem oda, ahová talán mindig is vágytam.
Egy újabb szakaszba léptem. Kerestem, kutattam a válaszokat. Szerettem volna rálátni, szerettem volna megismerni mindazt, ami körülvett engem. Évek teltek el azzal, hogy néztem, de nem láttam. Kérdeztem, de választ nem találtam. Kutattam, de mégsem találtam.
Visszatekintettem, vissza a gyermeki létbe. Ott kerestem, ott kutattam. Dacos gyermekként néztem a nagyok világára. Ez, hogy lehet, ezt hogy tehetted? Felnőttként mondd, mit élsz meg? Mesélj nekem a világról, a felnőttek gondolatairól. Szeretném megérteni, hogy kell igaz felnőttnek lenni. Kérdéseim válaszra nem találtak, így tovább haladtam…
Tovább, egy másik korszakba. Azt gondoltam, úgy kell élni, hogy az érzést ki kell mutatni. hogy szeretik, ha látnak, ha megismerhetnek engem. Beszéltem és szerettem. Éreztem és féltettem. Magamat háttérbe szorítva figyeltem és szerettem. Mondd, hogy lehet ez? Ki szeret, azt miért bántják meg? Az őszinte miért árthat neked? Miért félsz tőle ennyire?
Aztán visszavettem önmagamból, féltem, hogy magamra maradok. Féltem, hogy egyedül maradok, ha továbbra is önmagamat adom. Bezártam hát a szívemet, és most már csak így szerettem… de hisz, ez nem is szeretet! Zárt szíven keresztül nem éreznek az emberek. Így én sem érezhetek.
Most, itt ebben a pillanatban megértettem. Miért is voltak olyanok a felnőttek… Megértettem őket. Kérdéseim válaszra leltek. Most már nem kérdezek. Most, talán először, megértelek.
Megkérdezem most az öregeket, az igazi nagy bölcseket. Mondjátok, mit tegyek? Mire lehet szükségem az életben? Hogy, mégis hogyan csináltátok, hogy most már boldogok vagytok? Mit üzennétek nekem? Mit üzentek a rohanó felnőtteknek?
Talán csak annyit, türelem…
Minden meg lesz a maga idejében!
Dömötör Aletta
