Túl sokat beszélünk. A sok beszéddel csak a történeteket szaporítjuk, és ezzel folyamatosan feladatot adunk az elménknek, hogy legyen valami, amin gondolkozni, mérgelődni, ábrándozni, legyen mitől félni, szorongani, mindezt azért, hogy ne kelljen a szívvel, a valódival foglalkozni. Keveset kell már beszélni és sokkal többet érinteni és érzékelni.
Egymás szemébe nézve „csak” a valódit láthatjuk meg, azt ami igazán fontos, azt hogy a másik milyen érzést és érzelmet vált ki belőlem, történetek nélkül. A történetek zsákutcák és börtönök, melyek sötétek, mélyek és nehezen lehet belőle kiszabadulni, fellélegezni, és ezeket mi generáljuk és növesztjük egyre nagyobbra, és alakítgatjuk formálgatjuk mindaddig, míg teljesen a rabjává nem válunk és ettől tele leszünk frusztrációval. Ideje elengedni a történetek további generálását, a szemnél nagyobb igazságot soha semmi nem fog adni, a szem mutatja meg legtisztábban a mély belső világot, a valódi érzést. Nincs mint megracionalizálni rajta, nincs mit félre magyarázni.
A szemünket arra kell használni, hogy érezzünk vele. Sokan nincsenek a hosszú, szótlan szemkontaktushoz hozzászokva, és visszarettennek tőle. Amint azonban észreveszik, hogy így hívjuk őket, hogy a tekintetükkel és a Lelkükkel hozzánk jöjjenek, egészen megnyugszanak. Ez teremti meg a teret ahhoz, hogy együttesen rábízzuk magunkat valami nagyobb erőre.