Megérkezett, megjött, beköszöntött a csoda egyik helytartója.
Úgy tartja a mondás, hogy Isten egyik kezével elvesz, a másikkal pedig ad.
Amikor elvesz, akkor úgy érezzük, hogy az a legfájóbb pillanat.A „miértek” sorakoznak a fejünkben! Miért pont őt? Miért pont így?Miért pont tőlem….?
Aztán a következő az önhibáztatás: „Mi lett volna, ha… „?! „Ha mást tettem volna, akkor most biztos máshogy lehetne…”
Csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Saját érdekeinket nézzük, azt, hogy nekünk mi lenne jó. Nem látjuk a teljességet, nem látjuk a valódi okot, okokat. Aztán elkezdjük a sorsot hibáztatni….
Van valaki, aki mindenkinél hatalmasabb, aki gondosan a kezében tartva, az összefüggéseket látva irányítja a dolgokat, a születéseket, a halál pillanatáig és még tovább. Isten a legnagyobb logisztikus, ő mindig tudja, hogy minek hogyan kell történnie, hogy kinek kivel, mikor és hol kell találkoznia ahhoz, hogy a számunkra véletlennek minősített pillanatok értelmet nyerjenek.
Isten egyik kezével elvesz, a másikkal pedig ad. Így van REND!
Vajon észre vesszük-e amikor ad? Fel tudunk rá figyelni? Megengedjük magunknak az örömöt?
Egyben biztosak lehetünk, a mindenségben rend van, így nem marad vákuum az életünkben. Lássuk meg, amikor kiegyenlítődik az energia és feltöltődik az űr.
Lássuk meg azt is, amikor az Isten ad nekünk. Ad nekünk reményt, hitet, szeretetet és örömöt.
A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele…?
Dömötör Aletta írása.