Itt vagy és én is itt vagyok, érezlek. Egyre közelebb és egyre mélyebben. Jó veled nagyon és hiány van bennem nélküled. Szeretlek! Egyre jobban, egyre mélyebben. Engedem, hogy történjen. S miközben egyre mélyebben bele kerülök ebbe a Szeretet örvénybe, felbukkannak régről ismert érzések. Félelem, hogy mi lesz majd nélküled? Mi lesz, ha egyszer te elengedsz? Ha kimondod, hogy vége…hogyan engedlek majd én el?!
Ha itt és most részt veszek benne, engedem, hogy megtörténjen, akkor kötődöm hozzád, és amikor a kötődésnek vége lesz, akkor el kell engedjelek.
Ha nem kötődöm, akkor nem kell elengedjelek, hiszen nem is kötődtem. De ha nem kötődöm, akkor hogyan leszel a közelemben, mellettem, bennem, a Lelkemben, akkor hogyan tudlak szeretni, érezni, téged? Ha nem kötődöm hozzád, akkor hogy tudnék rád figyelni, hogy tudnálak magamnál is fontosabbnak érezni, látni, hinni, tudni?
Itt vagy és én is itt vagyok, érezlek. Egyre közelebb és egyre mélyebben. Előtörnek bennem régi felismerések. Olyan érzések, melyek mélyen fájnak. Veszteségek, elengedések, melyek az élethez kötnek, olyan mélyen, olyan mindent meghatározóan a részemnek tűnik ez a fájdalom, hogy beborít mindent. Fátylat emel a válóságra és nem engedi, hogy tisztán lássak. Kötődtem, szerettem, adtam, feláldoztam, eldobtam, eldobtak…fájnak, de ha visszanézek, mégis volt értelme, mégsem volt hiába.
Itt vagy és én is itt vagyok, érezlek, látlak, érintelek. Egyre közelebb és egyre mélyebben. Megértem lassan a miérteket, mert keresem a válaszokat azért, hogy most másként lehessen. Széttépem az illúzió fátylát, keresem azt, hogy ÉN magam hol hibáztam. Látom, hogy jó volt adni, szeretni, feláldozni…és már azt is látom, hogy nem kell bárkinek, bárkivel, bármikor ezt tenni!
Mindennek meg van a maga ideje! A megfelelő pillanatban kell odaadni és a megfelelő pillanatban el kell tudni engedni!
Itt vagy és én is itt vagyok, érezlek, látlak, érintelek. Egyre közelebb, és egyre mélyebben. Figyelem magamat és figyellek téged. A MI kettőnk közös terére és idejére figyelek, arra, hogy meglássam azt amikor adhatok valamit, és lássam azt is, hogy mikor kell elengednem…elengedni akár azt, hogy most ebben a pillanatban adhassak. Mert elengedni sok mindent lehet, ahogy kötődni is sok mindenhez kötődünk. Látlak téged és Rád figyelek, így most már talán nem hibázom el…megláthatom azt mikor, minek van ideje. S ha meglátom, akkor a megfelelő pillanatban odaadhatok neked magamból valamit, és azzal, hogy odaadom, már el is engedem, hiszen belőlem áramlik ki feléd…
Itt vagy és én is itt vagyok, együtt vagyunk, megérkeztünk mindketten. Túlléptünk a saját félelmeinken, megérkeztünk együtt a közös életünkbe. Most ennek van itt az ideje, és már értem, hogy ha most oda tudom adni mindazt, amit neked szánok, ugyanabban a pillanatban már el is engedtem, hiszen megosztottam, odaadtam neked.
Kötődök hozzád, mert végtelenül szeretlek és itt a pillanatban figyelek, hogy mikor-minek van itt az ideje. Odaadom, megosztom veled mindenemet, megélem az elengedést ezzel.
Elengedek most mindent, ami eddig fogva tartott engem…a múltat, az emlékeket, a fájdalmat, félelmeket és miközben ezt teszem, ráébredek, hogy tulajdonképpen a kötődést engedem el…a saját kötődéseimet az illúziók tömegéhez, melyek eddig megfosztottak attól, hogy kötődjek.
Itt vagy és én is itt vagyok, érezlek, látlak, érintelek. Egyre közelebb és egyre mélyebben. Óriási szeretet van a szívemben, s tudom, ezt neked köszönhetem. Megosztom most veled és már nem félek.
Elengedtem a félelmeket és újra kötődöm a szeretethez! Könnyű, lélegzem, élek…újra itt vagyok! Veled, együtt a Szeretet Terében! HAZAÉRTEM!
Váradi Andrea