A ketten, nekem azt jelenti, hogy TE+ÉN. Azt jelenti, hogy nem voltam egyedül. Nem voltam egyedül, mert te ott voltál velem. Ott voltál a legeslegelejétől, az első pillanattól kezdve és mindent, amit meg kellett élnünk, azt mi mindig együtt élhettük meg. Együtt indultunk az Egységes térből, együtt találtunk Szellemi és biológiai szüleinkre. Akármi is történt, te mindig ott voltál velem. Így semmi nem tűnt nehéznek, elviselhetetlennek, sőt akár mondhatom azt is, hogy kalandnak tűnt a földi élet lehetősége. Talán azért lehetett így, mert akármi is volt, mindig meg tudtuk együtt teremteni azt az alapvető érzést, ami meghatároz mindent, az Egységet.
Együtt indultunk, de aztán valami történt és az idilli érzésnek egy pillanat alatt vége lett…eltűntél, és ezzel együtt eltűntek a pozitív érzések. Egyedül maradtam, nem találtalak. A napsütésből, ami beragyogta Létemet, sötétség lett. S ebben a sötétségben feltörtek a félelmek, olyan érzések, amiket előtte nem is ismertem. Próbáltam magamat összehúzni, hogy az érzéseim ne érjenek el, de minél kisebb lettem, annál jobban féltem. Próbáltam utánad menni, az életet, a lehetőséget elengedni, de valami nem engedte ezt nekem…A félelmem egyre erősebb lett, szorongásom betöltötte teljes lényemet és életemet.
Ahogy haladok az utamon úgy bontakoznak ki előttem a felismerések. Ma már értem, hogy miért voltam mindig betöltetlen, miért kerestem mindig a nyugalmat, a harmóniát, egy embert, akivel ezt megélhetem. Itt a világunkban azt mondják, hogy „kapcsolat függő” az ilyen ember, mert ők még nem tudják, hogy sokan indultunk többen, de kevesen érkezhettek együtt meg. Ezek az emberek keresik a másikat, azt akivel indultak, s amíg meg nem találják, addig belevetítik egy másikba. Valakibe, hogy egyáltalán legyen erő tovább menni és tovább keresni, életben maradni, nem félni.
Amikor megtaláltam, felismertem őt az életemben, betöltötte teljes lényemet, szívemet és lelkemet. Megszűnt a szorongás, félelem és újra kalanddá vált az élet.
Újra megváltozott minden!
Aztán elérkezett a pillanat amikor bár itt vagyunk egymásnak, haladunk a saját és közös utunkon, valaki kibillen…mert fejlődünk és ez ilyen. Ilyenkor tudattalanul távolabb lépünk, befelé fordulunk, hogy újra magunkra találjunk, rendet tegyünk. S amíg ezt a belső munkát végezzük, távolodunk… távolodunk, és ezzel a másikban újra aktivizáljuk a régi emléket, hogy egyszer csak a közösen, együtt megélt dolgoknak vége…
Bekapcsolnak a születés előtt megélt érzések, képek, emlékek és csak a fájdalom, a szorongás marad megint és a reményvesztettség érzése, hogy itt és most megint elveszítettem, vége.
Felhők jönnek, melyek betakarják az egész eget…
Kilépek a térbe és nézem a felhőket, várom, hogy mikor tűnnek el…mert már legalább azt tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz. Így, vagy úgy de vége lesz, és egyszer csak feloldódik minden. Feloldódhat, mert itt vagyunk egymásnak, együtt vagyunk itt a fizikai létben, az élet áramlatában a mindennapok kihívásaiban és örömeiben.
Tudom mindezt, mert egyszer már azt is megéltem, hogy újra rád találtam és ezáltal újra Fény gyúlt bennem…
Várok, figyelek…
Érzem a hidegséget, a bénító, szédítő sötétséget és belül már nem félek, mert felismerem. Testem érzi és mutatja meg nekem, hogy valami nincs rendben. Szédülök és bizonytalan vagyok, hogy lássam, megint kibillentem, megint elveszítettem az Egységet.
Megértem az üzenetet és elkezdek tudatosan kifelé indulni.
Figyelek befelé és figyelek kifelé is, egyszerre, egy időben. Figyellek téged, figyelem a saját érzéseimet, odafigyelek minden apró jelre, hogy a kettőnk közös pontját, az érzést, hogy találkozunk, meg vagyunk egymásnak, mikor találom újra meg.
És egyszer csak megtörténik…meg vagy!
Újra megtaláltalak, belül, magamban és érezlek. Csökkenni kezd a merevség, a hidegség, megáll a mindent beborító szédítő mélység húzása, elenged engem, szabadon ereszt. Megkönnyebbültem. Érezlek, itt vagy velem! Érezlek és ez felszabadítóbb, mint bármi más nekem!
Újra együtt, újra ketten az életben, a Mindenség végtelen tengerén ringatózva, biztonságban, ölelésben, szeretetben, végtelen szeretet terében!
A felhők lassan, de odébb állnak és helyet adnak újra a napsütésnek…
Megéltem újra, elveszítettem újra, és újra megtaláltam!
Mostantól még jobban vigyázok ránk, az Egységre, a kapcsolódásra, az Együttre, mert tudom, ez ad igazi erőt és biztonságot mindkettőnknek. Mi így vagyunk, így lehetünk teljesek, mert a legeslegelső pillanatban is együtt voltunk, együtt indultunk el.
Vannak az életben találkozások amiknek meg kell történniük, hogy felismerhessük egymást végre. Vannak elválások, hogy újra élhessük az elengedés nehéz, fájdalmas, mégis felemelő érzését, hiszen csak az elengedés után jöhet majd valami új…
Vannak emberek, akik egyedül érzik jól magukat a világban, így teljesek és vagyunk, akik ketten, a másikkal együtt tudjuk igazán teljesen megélni az életet. Sokan, sokfélék vagyunk és ez így van jól, ettől lett az élet színes.
Amennyiben ismerős az érzés, tapasztalás amit leírtam, úgy köszöntelek téged az Ikerként indultak körében…
Nekünk az élet KETTEN teljes !!!
Váradi Andi gondolatai, érzései, megélése.
http://www.talentumok.com