Izgatottak voltunk mind. Gyerekek és szülők egyaránt. Régóta vártuk ezt a pillanatot. Nem tudtuk mire számíthatunk, mit fogunk általa kapni, csak azt tudtuk, hogy valami nagyon szép van születőben.
Gondosan összeválogattuk a zenéket. Belehelyezkedtünk gondolatban az érzésbe és ami a Lélekhez tud szólni, úgy gondoltuk az jó lesz. Talán ez, vagy inkább ez? Vajon ez, hogy tetszene a gyerekeknek, vajon ez jó lesz? Már tetőfokára hágott az izgalom.
Aztán elérkezett a pillanat péntek délután. Szépen sorban érkeztek a szülők és a gyerekek. Izgatottan járták körbe a szobát. „Milyen szép fények!” „Milyen jó itt lenni!” „Anya! Ezt nézd…!” ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el először szájukat. Csillogó szemmel ültek le a párnákra. Kissé meg voltak illetődve, hiszen nem tudták pontosan mi is fog történni.
Nagyon jó érzés volt ennyi gyereket itt látni. Itt, együtt szülő és gyermeke. Ez a két óra most csak róluk fog szólni. Itt ők a legfontosabbak, itt minden figyelmet megkapnak. Két óra amibe nem férkőzhet be semmi rossz. Két óra ami az őszinte, tiszta szeretet nevében telik.
…aztán elindult a zene. A szülők szeme csukva a gyerekek a tér közepén kissé megilletődve. Ott álltak, figyeltek és éreztek. Mi pedig éreztük kívülről, hogy mit hoztak le nekünk. Olyan volt, mintha megnyitották volna nekünk az „Otthon” kapuját, és megengedték volna nekünk, hogy egy pillanatra betekintsünk. Forróság kezdte elönteni a szívünket. A zene csak szólt, és mi egyre közelebb kerültünk hozzájuk, egyre közelebb kerülhettünk ahhoz a világhoz, amit ők, a gyerekek hoznak be az életükkel, a tisztaságukkal hozzánk.
Kis szünet után újra zene. Ez most valami más. Mintha még mélyebb lenne. Mintha a mennyországba léphetnénk be. Most már a szülők is állnak és a gyerekek is ott mozognak körülöttük. Kapcsolódnak egymáshoz, egymás szemébe nézve és egymás szívébe látva.
Kívülről néztem ezt a folyamatot. Kívülről, de mégis bent voltam. Benne álltam az érzés közepében. Könnyeket láttam legördülni az arcokon majd könnyeket törölgettem a saját arcomról is. Csodálatos pillanatok ezek. A gyerekek, akik számukra ismeretlen anyukákhoz, vagy apukához kapcsolódnak, mélyen egymás szívébe látva ölelik egymást.
Aztán elcsíptem egy pillanatot. Ha becsukom a szemem, most is ezt látom. Az egyik gyerek a vele szemben álló anyukának a szívére tette a kezét…Olyan gyönyörű volt, olyan megindító és mélységes, hogy a világomat tette szebbé ez a mozzanat. Ott álltak egymás szemébe és egymás Lelkébe látva váltak eggyé a Mindenséggel. Amíg élek, nem felejtem ezt el, köszönöm nektek. Az apró kis gyerekek, mintha Istenekre néztek volna. Olyan csodálat volt a tekintetükben, ahogy a felnőttekre néztek. Nem feledték el, hogy mit mondtak nekik odafent, ahonnan indultunk. Emlékeznek, ismernek és felismernek minket.
Végül kapcsolódtak a szülők a saját gyermekükhöz. Az érzések, a szeretet most már mindenki szívét átjárja. Itt, most mindenki megérezte és megérthette, hogy miről szól az élet. Mi az igazán fontos. Egymás nyakába borulva zokogott gyermek a szülő vállán és szülő a gyermeke vállán. Halkan kihallatszódott az ölelésből, a „Szeretlek!”, „Nagyon szeretlek!” Talán még nem is volt alkalmuk így, ilyen szeretetben tölteni két órát, ami csak az övék, ami csak egymásról, az együttről szól.
Köszönöm nektek, hogy megmutattátok nekem:
– hogy így is lehet
– hogy szülő és gyermek között lehet ekkora szeretet
– hogy a gyermekeitekért megtettétek, eljöttetek és halkan, csendesen szerettetek
– hogy érdemes megszületni
– hogy érdemes felismerni
– hogy érdemes szeretni…!
Az írás a Gyógyító Lélek-Tér élményen szerzett tapasztalatomról szól. Itt olvashatsz erről részleteket…
Dömötör Aletta