Visszatérés… A traumától, a Lélekig vezető út.

Keresem, kutatom, nem lelem. Elillant, eltávolodott tőlem. Látom, érzem. Tudom, hogy volt már messzebb, de volt olyan pillanat is, amikor volt már közelebb. Messzebb, sokkal messzebb volt akkor, amikor egyáltalán nem is foglalkoztam vele. Évek, évtizedek teltek így el. Távolságban, messzeségben, egyedüllétben. Eljött az idő és keresni kezdtem. Így indultam el. Lépésről-lépésre, pont úgy, ahogy egy piciny gyermek. Azzal a hittel, azzal az érzéssel, hogy ha le is kell ülni, néha el kell esni, akkor is fel lehet állni, tovább lehet lépni, ki lehet tartani, mert az a valami, amiért elindultam, az ott van, el lehet érni. Tudtam, éreztem. Léptem, tettem a lábaimat, egyiket a másik után, és hittem, hogy egyszer oda érek. Elérek oda, ahol VAN a Lélek, ahol nem kérdés a léte, létezése.

Az út során sok minden történt velem. Gyengítettek és erősítettek, biztattak és kiábrándítottak, bántottak és szerettek, adtak és elvettek. Ezekkel együtt is mentem és hittem, úgy ahogy egy kisgyerek hisz a mesékben. Láttam a gonoszt útközben, kaptam varázst, amikor arra volt szükségem. Én vagyok a főhős a saját mesémben. Látom, felismertem, megértettem. Vannak benne jók és rosszak, varázslatos erők és lények. Van benne minden, ami szükséges egy varázslatos és igaz meséhez. S, ha igaz, akkor nem is mese, hanem egy történet. Történet, ami rólam szól, az útról, az utamról, az életemről… ez egy végtelen történet. Keresem a szereplőket, akik részt vehetnek benne, keresem a helyzeteket, amiket megélhetek. Feltöltöm a mesémet a történeteimmel. Élek, tapasztalok, haladok előre.

Én vagyok a főhős, de ki az aki meséli, alakítja a mesémet? Honnan tudom mi a dolgom, merre menjek? Ki jelöli ki a helyszíneket és embereket, akik velem együtt részt vesznek?

Keres, kutatom, látni, tudni akarom! Tudnom, kell, hogy felismerhessem és a nevén nevezhessem. Tudnom kell, hogy megköszönhessem a lehetőséget. Tudnom kell, hogy oda írhassam az elejére, vagy a végére, hogy kitől származik, ki a szerzője.

Egyszer csak nagy, sőt hatalmas vihar kerekedett, és elvitt, elsodort mindent. Mindent amit vihetett, ami nem kellett. S ami maradt a puszta romokon, az semminek tűnt eleinte. Nem volt még valóságos értéke. Nem tudtam használni, nem tudtam élni vele. Puszta érzetek, érzések, melyek minden helyzetet megnehezítettek. Tisztán éreztem és láttam a fájdalmat, a szomorúságot mások szemében. Megláttam az igazságot és ez engem is szomorúvá tett. Mi történt velem? Nem volt elég, hogy a vihar mindent elpusztított? Ki és miért teszi ezt velem? Egyáltalán ez az én történetem? Nem kaptam válaszokat, így elengedtem a kérdéseket. Válasz nélkül nincs értelme egyetlen kérdésnek sem. Már nem kérdezek, csak figyelek. Figyelek a mesémre, a történetemre. Elfogadom az új helyszíneket, az új szereplőket. Tudom, ma már tudom, hogy ez az én saját mesém, így nem történhet semmi baj velem. Sokan vagyunk az én mesémben. Csodálatos, varázslatos emberek, jönnek- mennek és mutatják, mesélik közben a meséiket. Meséink találkoznak, ennek köszönhetően változnak és alakulnak. Jól van ez így, jól van ez!

Az élet, az életed egy valódi történet, egy igaz mese, amit te mesélsz el a többieknek. Mit mondasz amikor meséled? Ki írta? Kinek köszönheted?

Igen, igen, jól érzed! A Léleknek a Te Lelkednek. Ő az aki megírta, majd rád bízta, hogy elmesélhesd. Ő ezt adta neked.

Hol van a lelkem?

A mesémben, az életemben. Itt van velem minden pillanatban, velem tart a mesélésben. Ha mindez nem így lenne, a mesének itt és most vége lenne… de nincs vége, mert ez egy végtelen történet!” 

Gyere, és térj vissza a mesédhez!