A trauma pillanata olyan, mintha a lélek egyszerűen „kifordulna” belőlünk. Olyan, mintha kilépne a testünkből, és ott maradnánk nélküle, egyedül. Sokkot kapunk,  testünk megmerevedik, a tudat beszűkül. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a fojtogató jelen marad, amelyben nincs fény, nincs irány, nincs levegő. Ilyenkor az ember úgy érezheti: az élet itt és most, nem folytatható tovább…itt és most valami végérvényesen megváltozott…bezárultunk a saját elménk, és érzéseink börtönébe, lefagytunk.

De amikor valaminek a végére gondolunk, látnunk kell az ebben a szóban mélyen megbújó lehetőséget is: valaminek a vége, a pusztulás nem csupán lezárás, hiszen minden lezárás után valami új születik. Az ember belső világának mélyén él egy erő, ami nem engedi, hogy végleg elmerüljünk a sötétben. Ez az erő néha alig hallható, néha évekig alszik, de ott van. Ebből születik a szikra, amiből a minket felemésztő tűz lángra tud lobbanni, és aztán ebből tud a Főnix kiemelkedni, megszületni.

Az újjászületés azonban nem látványos, és főleg nem azonnali. Csendes, szinte észrevétlen folyamat. Először csak annyit jelent, hogy képesek vagyunk reggel felkelni, venni egy mély levegőt, vagy megengedni magunknak egy pillanatnyi mosolyt. Ezek az apró mozdulatok jelzik, hogy lassan visszatérünk… az életbe.

A trauma megtanít arra, hogy nem irányíthatunk mindent. Hogy az élet törékeny, állandóan változik, és bármikor kifordulhat a megszokott medréből. De megtanít arra is, hogy a sebezhetőségben ott rejlik a legnagyobb erő. Mert aki már egyszer földet ért, és megélte a törést, az már tudja: a túléléshez szükséges belső erő nem abból fakad, hogy többé nem ér minket veszteség, hanem abból, hogy képesek vagyunk azzal a bizonyossággal együtt, hogy újra meg fog történni, az életünkre igent mondani, és ha kell, újra, és újra felemelkedni.

A Főnix már nem ugyanaz a madár, amikor újjászületik. A lángok, amelyek felemésztették, átalakították. Így van ez velünk is: a trauma után nem ugyanoda térünk vissza, ahol elhagytuk magunkat. Valami mélyebb, igazabb valóságunkba érkezünk. Sokszor tisztábban látjuk, mi a valóban fontos, kit tudunk igazán szeretni, és mi az, ami már nem számít, lényegtelen. A fájdalom megtisztít, lehántja rólunk a felesleget, és közelebb visz önmagunk valódi esszenciájához.

Az újjászületés útja nem tagadja a múlt sebeit. Nem arról szól, hogy felejtünk, vagy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Sokkal inkább arról, hogy a seb köré új élet szövődik. A fájdalom a történet része marad, de már nem uralkodik az érzéseink felett. Inkább emlékeztető: hogy képesek vagyunk túlélni, képesek vagyunk változni, képesek vagyunk újra kapcsolódni, szeretni.

Mindannyiunkban ott él a Főnix. A részeink, amelyek a tűzben elégnek, mindig utat adnak valami újnak. És amikor újra szárnyra kelünk, már nem ugyanazok vagyunk, akik a hamuvá válás előtt voltunk. Valami mélyebb béke, tisztaság és bölcsesség születik bennünk.

Mert végső soron: a trauma nem az élet vége. Hanem az a pont, ahol az élet újra megmutatja, mennyire erős az életbe vetett hitünk, az élni akarás. És bármilyen hosszú is az út, bármilyen lassú is a folyamat, egyszer eljön a pillanat, amikor a lélek újra a testbe költözik, felemeli a szárnyát, és repül…és mi vele együtt repülhetünk!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Valójában teljesen mindegy, hogy melyik az a szerep ahol megtörténik, és az is teljesen mindegy, hogy ki az, aki a láthatatlan szálakat mozgatva, végül eléri azt, amit ő akar, ezzel egy időben térdre kényszerítve a másik embert.

Sokféle játszma létezik a világban, és mindegy, hogy aktuálisan melyik az, amelyiktől éppen szenvedsz. A lényeg, hogy vedd észre, ismerd fel, hogy mi történik veled, hogy miért érzed azt, mintha valaki megerőszakolt volna, mi az oka annak, hogy belül mocskosnak érzed magadat.

Amikor teljesen tudatlanul, a benned jelen lévő szeretettel reagálsz egy másik emberre, fel sem merül benned, hogy ő csupán használni szeretne téged. Azért van rád szüksége, hogy kívül vagy belül a saját világában, általad valamit elérjen. Mert nélküled nem tudná megkapni azt amit akar, nem érezhetné a helyzet végén, hogy ő nyert, nem születhetne meg benne az elégedettség érzése.

Amikor kimondod az igent, még nem tudod, hogy ez az a helyzet, amire egyértelmű nemet kellett volna mondani, és hátat fordítva elmenni, soha vissza nem nézni…

…amikor nem ez történik, hanem ott maradsz, és magadra erőlteted a kimondott igent, felruházod a másikat azzal a lehetőséggel, hogy ő irányítson, ő hozzon döntéseket. Innentől kezdve tulajdonképpen a kezében van az életed. Innentől már csak Ő létezik, mindennek úgy kell történni, hogy neki jó legyen, megfeleljen. Az, hogy te mit érzel, mit szeretnél, hogyan érzed magad az adott helyzetben, sajnos már egyáltalán nem számít.

Az élet forgó színpadán, a hazugság asztalánál sokszor megterítenek…ott ülnek a bábuk szépen egymás mellett. Sokszor előfordul, hogy nem is ismerik egymást, idegenek. Nincs bennük semmi közös, az egyetlen ami egyforma, hogy ugyanaz az ember, aki a szálakat mozgatja. Ez a történet, most az ő nagy pillanata. Most ő az, aki a meghatározza a történetet. Holnap egy másik, és még az is lehet, hogy időközönként te is megteszed, hiszen azt mondjuk, az élet ilyen…egyik pillanatban tettesek vagyunk, a másikban áldozatként szenvedjük el, amit a tettesek ránk mérnek.

Az élet forgó színpadán (kín padján) ilyen az élet…és a kérdés bennem mindig az, hogyan lehet nem ilyen?!

Hiszem, tudom, érzem a szívemben, a Lelkemben, hogy másként is lehet. Tudom, látom, felismerem, hogy ahhoz, hogy másként legyen, a színpadról ami megállás nélkül forog, most le kell lépned…és ha azt gondolod, hogy ez elég lehet, hát sajnos nem…

A képzeletbeli színházból ki kell lépni, mint ahogy előadás után is haza indulunk, amikor a darabnak vége lesz…most is haza kell indulni, a saját világodba, a saját érzéseidhez. Pontosan úgy, ahogy egy színházi darab után teszed, vedd végig a történetet, és vond le a következtetéseket, és hozz döntéseket. Döntsd el, hogy ezzel a szereposztással szeretnél-e újra a forgó színpadra lépni, és azt is eldöntheted, hogy ebben a darabban, szerepben amit neked osztottak le, részt veszel-e.

Most kell dönteni, amikor még friss az érzés, amikor a fájdalomtól, a megalázottság, és kihasználtság érzéstől fáj minden érző sejted. Ha most nem teszed, újra szerepbe kerülhetsz, mert ahogy múlik az idő, elméd eltemeti a valódi érzéseidet.

…azt mondják, színház az egész világ… és mert elhittük, újra és újra valaki elszenvedi a neki leosztott szerepet.

Én azt mondom, szabad vagy, és eldöntheted, hogy részt veszel-e a színháznak álcázott világ szerep leosztásaiban, vagy úgy döntesz, hogy hátat fordítasz, elmész, és éled az életed.

Azt mondják, és te elhiszed, hogy ezen kívül nincs másik világ, csak ez létezik, ezért megtörve, a reménytelenség érzésével már nem dacolva, napról-napra egy új szerepbe állsz be…és pontosan úgy, ahogy a gyertya egyre kisebbé válik azért, hogy fényét megossza, te is szépen lassan fogysz el, szerepről-szerepre, helyzetről-helyzetre.

Én azt mondom neked, hogy lehet másként is élni, kapcsolódni, együttműködni. Hiszem, és tudom, hogy vannak emberek, akik képesek egyenrangúan működni, mindenkit önmagukhoz hasonló módon fontosnak tartani, nem akarnak előnyöket élvezni, és nem vágynak arra, hogy róluk szóljon minden.

Ők azok, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a Lelkükkel, tiszta szeretet van a szívükben, és arra törekszenek, hogy Önazonosságukat megtartva vegyenek részt az életben. Ők azok, akik a hazugság asztalától felálltak, akár azon az áron is, ha egyedül maradnak.

Ha egyértelműen tudnád, hogy soha nem kell egyedül maradnod a döntésed után, te felállnál az asztaltól, ahol mindenki csak szerepet játszik, és hazudik?

Döntened kell, mert minden újabb szereppel egyre kevesebb leszel, egyre messzebb kerülsz attól, aki voltál, és van egy képzeletbeli pont, ahol majd úgy érzed, nincs más út, és mész ezen az úton te is tovább…és ha ez megtörténik, ez lesz a te valódi tragédiád ebben az életedben.

Azt mondom, a világ egy része színház, és ott most lett vége egy darabnak…

…állj most fel, hajolj meg, tapsold meg…

…aztán döntsd el, hogyan tovább!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Életeken át találkozunk, ugyanabba a családba születünk. Aki generációkkal ezelőtt ősöd volt, most gyermeked, testvéred, valamelyik családtagod lehet. Új szerepekben ismerhetjük meg egymást, és tehetjük jóvá, azokat a bűnöket, amelyeket elkövettünk egymás ellen. Lehetőséget kaptunk az élet által felkínált leckék megértésére, az elfogadásra, és az elengedésre.

Vannak az életünkben helyzetek, amiben függetlenül attól, hogy szeretnénk-e vagy sem, részt kell vállalnunk, bele kell állnunk, feladatunk van benne. Akkor is, és azzal együtt is, hogy igazából már senkit nem érdekel, hogy ott vagyunk-e, és az meg főleg nem, hogy hogyan veszünk részt benne. Az egykori kérések egymás felé, mára elvárássá kérgesedtek. Már nem kell kérni, megkérni a másikat, hiszen neki magától is tudnia kell, hogy az adott helyzetben ott van a helye.

S mert te látod őt, magadra erőlteted gondosan megválasztott páncélodat, mely biztosan fedi sebzett szívedet, és előveszed azt az énedet, aki mind közül a leginkább képes megfelelni az adott helyzet igényeinek. Szerepre készülsz, most el kell játszani, hogy minden rendben… mert senki nem tudhatja meg, hogy mi zajlik a kulisszák mögött tulajdonképpen. Az igazságnak a végsőkig rejtve kell maradni, a főhős most nem bukhat el…most biztosan nem, mert ez az ő napja lesz. Az ő életének legfontosabb napja. Mindenki, aki részt vesz, magára erőlteti a tőle elvárt szerepet, csendesen, mosolyogva bólogat, és közben belül magában várja, hogy vége legyen.

Megtanult, sokszor elpróbált viselkedés, elfojtott érzések. Nem nézel senkire, próbálsz láthatatlan maradni, és jól irányzott léptekkel haladni előre. Összeszorított fogakkal, teljes erővel nyomod le magadban a felbukkanó érzéseket, kontroll alatt tartod magadat, most nem bukhatsz el. Amikor körül nézel, olyan mintha mindenki téged figyelne, pedig egyáltalán nem érdekli őket, hogy érzed magad, vagy, hogy ott vagy-e. Telnek a percek, az órák, és egyre nehezebbé válik minden, úgy érzed a levegőért, ami életben tart, most küzdened kell. Nehezen jut el az orrodtól a tüdődbe. Megakad benned, görcsben van az egész tested. Kínlódsz, szenvedsz.

Ott kell lenned, mert elvárják tőled, és nincs erőd ahhoz, hogy elmagyarázd, és megértesd, hogy miért nem megy. Ezért bele sem kezdesz… Harc nélkül feladott, egyoldalú akarat érvényesítése, és magadban eldöntheted, hogy ezt miként kezeled: gyávának gondolod magadat, megalkuvónak, vagy önmagad legyőzéséért nyertesnek. Hiszen valójában megküzdöttél, csak nem vele, hanem magaddal, saját magadat kényszerítetted földre.

Részt veszel, velük vagy, mert ott kell lenned…de ezzel együtt, egyetlen pillanatra sem kaptak meg téged! Nem voltál jelen, belül magadból elmenekültél, hogy túlélhesd.

Elteltek az órák, és vége lett…végre. Úgy érzed, most van az a felszabadító pillanat, amikor végre leveheted magadról páncélodat, és te újra te lehetsz. De nem megy, nem ereszt…nem tudod levetni, nem enged. Az elfojtott érzések, a belőlük született sok-sok gondolat a fejedben foglyul ejtett, és a páncél, ami eddig védelmet nyújtott, most a saját kalitkád lett. Nincs visszaút oda, ahol magadra öltötted páncélodat. Nincs visszalépés az elmúlt pillanatba, csak előre van. Itt és most van, ahol mert vele a szabad döntésedért nem harcoltál meg, most magaddal kell megküzdened.

A magadra erőltetett elvárásokkal, szerepekkel kell szembenézned, és dönteni kell, hogy velük, vagy nélküle. Döntésedet persze nem segíti meg a körülötted lévők véleménye. Nem segítik, hanem nehezítik helyzetedet. Társadalmi szokásokra, családi kötelékekre hivatkozva érvelnek, és úgy érzed nem veled vannak, hanem ellened… egyedül maradsz a szégyeneddel…mert szégyelled, hogy csak ennyire voltál képes…

…és keresed az emberedet. Azt az embert, aki lát téged, és történjen bármi, melletted van, támogat, és amikor pofára estél…kezét feléd nyújtva felemel.

Mindenki más árat fizet a megalkuvásért amikor Önmagát feladja a másikért. Van aki megbetegszik, vagy balesetet szenved, de olyan is van, aki majdnem belehal a döntésébe. Élet-halál küszöbére kerül, hogy érezze döntése súlyát, és talán azért is, hogy soha ne felejtse el, hogy azoknak, akik nem látnak téged, egyáltalán nem számít, hogy ott vagy-e, vagy sem.

Te vagy az, akinek számított, hogy függetlenül attól, hogy nem lát téged, te ott legyél vele, az egykori helyeden…

S mert ott voltál, a saját poklodat megjárva visszatérhetsz a saját életedbe. Abba az életbe, ahol azoknak, akik nem látnak téged, már nincs helye, és szerepe.

Évek teltek el, és amikor a naptárban az a nap van, a te napod…még mindig összeszorul a gyomrom, és imádkozom, hogy legközelebb legyen erőm neked azt mondani, hogy: Nem akarom!

Így történt, hogy az a nap, ami a te életed egyik legszebb, legfontosabb napja volt, az én életem egyik legrosszabb napja lett…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Figyellek, és amit mondasz, szemben áll azzal, amit érzek. Azt mondod, hogy minden rendben veled, és mire a mondat végére érsz, mint egy szégyenlős kislány, elkapod a tekinteted. Nem nézel a szemembe, nem bírod el kérdező tekintetem. Nem mondom ki, mert nem akarom, hogy a kérdésem súlya az utolsó csepp legyen neked… csendesen hallgatlak, és próbálom a szemedbe nézve üzenni, hogy: Itt vagyok veled! Érted vagyok itt, nem csak veled.

Látom a rengeteg fájdalmat, érzem a szenvedésed. Tudom, tudom, ez a te utad, csak te járhatod be. Ismerem a válaszaidat. S most mégis azon gondolkodom, hogy melyik pillanat legyen az, amikor azt mondom neked: Vége…ez így tovább nem mehet! Nem bánthatod tovább magadat, mert már tényleg semmi értelme!

Megtanult válaszok, és mozdulatok választanak el a valóságtól, és észre sem veszed. Világod a világtól egyre messzebb, és még mindig távolodsz, mert nem bírod azt, amit magadban érzel. Félek, mert tudom, hogy eljöhet a pillanat, amikor számomra is elérhetetlen leszel.

Féltelek. És nem a világtól, még csak nem is másoktól…magadtól féltelek. Mert senki nem olyan kegyetlen veled, mint te…

Hányszor hallottam már tőled, hogy elfogadod a világot, és az embereket olyannak, amilyenek, és hogy téged már nem érdekelnek a történetek. A múlt…na az meg pláne nem érdekel, mert tudod jól, hogy a jelenben kell lenned. Nem visszafelé, és nem is előre nézve, hanem egyértelműen, és elszántan a pillanatban, a jelenben. Vannak, akik bár látnak, de nem ismernek téged, igen amikor nekik elmondod a válaszaidat a feltett kérdésekre, akkor ők elhiszik neked, hogy úgy gondolod, azt érzed. S ha így is van, egy biztos: magadat nem csaphatod be.

Világod világossága mára egyre sötétebb…mint egy verem, aminek alján büntetésedet töltöd éppen, amit magadnak szabtál meg. Jól tudod, hogy ki vagy te! Emlékezz!

Meglehet, hogy igazad van amikor azt mondod, hogy tettessé tesz minket az élet… de az biztos, hogy szabadságunkat nem kéri cserébe, és azt sem várja el tőlünk, hogy magunkat büntessük meg.

A Sors mérlegel, majd jutalmaz vagy büntet. Igazságot tesz. Kiegyenlít mindent. Ezt az életet, eddigi életeket, olyan összefüggéseket tesz rendbe, amit már nem is lát az emberi elme. Nem tudod követni, nem lehet megérteni, csak onnan tudhatod, hogy éppen mi zajlik, hogy mennyire nehéz, vagy könnyű a te életed.

Most mindenkinek másként nehéz…ez az első amit el kell fogadnunk a továbblépéshez. Tudom, látom, hogy neked még nehezebb…vajon eszedbe jutott már szenvedéseid közepette, hogy feloldozást is kérhetsz?

Feloldozás…nem felmentés, inkább kegyelem. Amikor magadnak számolsz el. A Lelkednek, lelkiismeretednek. Amikor belátod, hogy tévedtél, tévútra keveredtél, nyerészkedtél, az Én-ben elsüllyedtél, elárultad az Egység emlékét, és ezzel elárultál minket, a többieket.

És még ezzel együtt is feloldozást nyerhetsz. A Mindenség, a Sors megteheti, hogy feloldoz téged, és szabadon enged.

…s ha ez megtörténik, egyetlen kérdés marad csak, hogy amikor meglátod, hogy mit tettél másokkal, és elsősorban Önmagaddal, ott, akkor mit kezdesz majd a szégyeneddel…

Az is lehet, hogy megkaptad a kegyelmet, és attól szenvedsz. Ezt csak te tudod, hogy hol tartasz éppen a kiegyenlítésben. Maradt-e benned elég erő amit most megfordíthatsz, és az irányítás helyett, letérdelhetsz vele? Van-e benned elég alázat ahhoz, hogy segítséget kérj, hogy megkönnyebbülhess, hogy egyetlen lépéssel közelebb kerülhess a végéhez? El tudod-e engedni az akaratodat, és tudod-e követni azt, aki mutatja a kivezető utat?

Tudom, hogy most sírsz, zokogsz, és azt mondod mindenre, hogy: IGEN! 

S ha így van, akkor tudhatod, hogy az elég sok könny egyszer felolvasztja jéggé dermedt szívedet…és ott, akkor vége lesz! Ott, és akkor lehet vége, amikor feloldozást kérsz végre, és a kegyelmet magadnak adod meg.

Megbocsátani önmagadnak…a legnagyobb ajándék az életben!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea