Az én történetem…

Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor a sokadik igazságtalanság érzés után, egyszer csak úgy éreztem, hogy most van itt az ideje, hogy megszólítsam magamban a Sorsot, Istent.Nem beszélgetésnek indult, nevezzük inkább számonkérésnek…ahol én felállítottam magamban a mérleget, tartozik-követel. Kifejeztem nem tetszésemet, mert hogy szerintem nem jó a mérleg, sok a tartozás felém, miközben mindenki csak követel tőlem.Keveset kapok vissza…ez volt az érzés, a gondolat. És, hogy nagyon sokat adok…felborult a rend. Nincs egyensúly kint, és nincs már bennem sem. Felháborodás, kritika, düh, harag érzései egyre csak erősödtek. Megerőszakoltnak éreztem magam, mintha minden odamozgás valakihez, már csak parancsszóra menne…elfogytam, kiégtem, legszívesebben a világba ordítottam volna a fájdalmamat, és a sok kétséget, ami gyötörte a Lelkemet. Gondolatok sokasága, önmagam hibáztatása, bántása, hogy kellene, kellett volna…egyértelműen tudtam, hogy mit kellene tennem egy-egy helyzetben, de bennem valami nem engedte, hogy megtegyem. Kétfelé szakadtam. Érzésben, és fejben. Vitáztam magammal, és minden pillanatban, önmagamban egyre mélyebbre kerültem. Elveszítettem a kapcsolatomat a Lelkemmel, a fejemben lévő hangzavar elüldözte. Igazságot akartam, látni akartam, ahogy a bűnösök, akik bántottak, vagy nem vettek észre, a sorstól visszakapják azt a fájdalmat, amit én éltem meg miattuk, amit ők tettek velem. Magamat egyre gyengébbnek, másokat egyre erősebbnek éreztem, és egyre jobban szorongtam, féltem. A bennem lévő árnyak, hatalmasara nőttek, és a gondolataimmal minden nap tovább etettem, és ezzel növesztettem őket. Már nem láttam mást, csak sötétséget……és ebben a kietlen sötétségben már nem volt velem Isten…elvesztettem.Hogy mit érez az az ember, aki méltóságát teljesen elveszítve bolyong a saját sötétségében, csak az tudja, aki járt már ott, amit úgy hívunk a két világ között…amikor már nem érzed, hogy élsz, de tudod, még nem haltál meg…amikor minden pillanatban tudod, hogy könnyebb lenne kilépned…reményt vesztve, hitedet elhagyva…amikor már semmi más nem jut eszedbe a tanításokból, csak ez az egyetlen mondat, amit magadnak egy nap alatt még ezerszer elmondasz, és csak fájsz, és szenvedsz egyre jobban: „Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szóval mond, és meggyógyul az én lelkem!”-milliószor mondtam el.…aztán egyszer csak véget ért az őrület, és csend lett. Kint és bent. Elveszítettem a kapcsolatomat a testemmel…nem tudom mi történt, és megmondom őszintén, nem is érdekel. Napok teltek el, mire újra teljesen én lettem. És ahogy újra tudatomra ébredtem, tudtam, hogy visszaküldtek. Igen, vissza. Ami akár azt is jelentheti, hogy kint voltam…igen, ott, nála. Találkoztam vele, és már nem akartam, csak hagytam, hogy történjen. Fény volt rengeteg. Olyan tiszta és éles, hogy nem tudtam teljesen kinyitni a szemem, de ott akkor úgy éreztem, hogy nem is szükséges. Nyugalom volt, és védettség érzése. A jó helyen vagy érzése. Abban a csodálatos csendben, ahol egyetlen szó sem hangzott el, válaszok születtek. Megértések, amiből belátás, és elfogadás lett.Tudod, ráébredtem, hogy valahogy fordítva gondolunk sok mindent.Azt gondoljuk, hogy másokért, és világért vagyunk itt, hogy egymást segítsük, és ebben mi magunk teljesen elveszünk. Elveszítjük a kapcsolatot a Szellemmel, Istennel, és a saját részeinkkel.Félreértés, megtévesztés, tudatos félrevezetés…hívhatod bárminek, lényegtelen, hogy mivel cimkézed fel. A lényeg, hogy ráébredj, magadért vagy itt, azért, hogy te fejlődj, hogy többként menj el, mint akinek megérkeztél ide. Azért vagy itt, mert egy csodálatos időszak beteljesülésében vagyunk, és te szerettél volna most itt lenni, amikor ez történik. Azért vagy itt, mert olyan különleges vagy, mint más senki, és ezzel a különlegességgel képes vagy az életnek örülni.Most mindenkit megkérdeznek egyenként, hogy akarsz-e a Földön maradni? Akarsz-e ebben a hihetetlenül szélsőséges világban tapasztalni?Ha a válaszod egyértelmű igen, akkor nincs más dolgod, mint az általad elkészített mérleget összetépni, és magadnak egy tiszta lapot adni.Ha a válaszod bizonytalan, vagy egyértelmű nem, akkor egyszer majd történik valami, és ott akkor ráébredsz, hogy nincs jogod ebben a kérdésben döntést hozni.Nincs jogunk úgy elhagyni ezt a világot, hogy nem adtuk oda még azt az önmagunkat, aki feltételek nélkül képes örülni az Élet minden formájának, és hinni abban, hogy Isten, a Mindenség mindig igazságos mindenkivel.Én itt vagyok, visszatértem…”Uram! Méltó vagyok rá, hogy hajélkomba jöjj, s mert te mondtad, meggyógyult az én Lelkem!” Köszönöm neked, és köszönöm magamnak, hogy megengedtem, hogy ez a tapasztalás megtörténjen.Te hol tartasz most?Hogy tudok segíteni neked?Együttérző szeretettel: Váradi Andrea