Sorsdöntő válaszutak.
Életünk során többször kerülünk olyan élethelyzetbe, amikor válaszút elé állít minket a sors. Döntenünk kell, hogy melyik irányba folytatjuk utunkat. Valahogy ez már természetessé is vált. Megszoktuk, tesszük, amit tennünk kell. Azonban az utóbbi időben valahogy minden teljesen másként működik. A válaszutak életbe vágóbbak, teljes életünkre, létünkre van kihatással. Nem csak egy szeletre, az egészre, a teljességre. Minden apró döntéssel az életünkkel játszunk. Nincsenek fél megoldások. Nem lehet halogatni, nem lehet a felelősséget valaki másra áttenni, nem lehet hárítani. Olyan érzés mintha szigorú bírák előtt ülnénk, akik figyelik minden egyes lépésünket, azokat gondosan feljegyzik, mérlegelnek, aztán az életünk alakulásában tükröződik az ítélet.
Nincs felmentés, nincs beszámított jó cselekedet. Olyan, mintha nulláról kellene kezdeni mindent. Ha létezik pozitív karma, az most valamiért nem látszik, vagy nem számít. Mintha létezésünk első életébe érkeztünk volna meg. A bölcsesség most nem menthet meg. A múltból hozott tapasztalat nincs segítségünkre. Az emlékek nem építenek. Mit kell tenni egy ilyen helyzetben? Hogy kell megszületnie az Embernek bennem, az Emberiségnek bennünk? Mi célért is jött az Ember a Földre? Végítélet, vagy újrakezdés lehetősége mindez?
Számos kérdés, számos szorongató érzés. Hogyan tovább, vagy miért tovább? Talán a miértet kell először megtalálni, a célt, aztán az út, (a hogyan) majd kirajzolódik belőle. Milyen értelmet lehetne adni a jövőnek? Vagy mindez nem is a jövőről szól? Se múlt, se jövő, csak a jelen. A pillanat. Csak egyetlen szívdobbanás. Minden pillanatot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó esélyünk a jóra. Úgy sem lehet most úgy tenni, mintha tovább lehetne lépni, ha nem volt jóság a pillanatban, visszakerülünk a kiindulópontra. Olyan, mint a társasjátékban, hogy a cél előtt van egy mező, amelyre ha rálépünk, visszakerülünk a tábla legelejére. Az emberiség rálépett erre a mezőre, és szinte egyetlen éjszaka alatt visszacsúszott a start mezőre. Csak időközben elfogyott a lendület, elfáradt a test. Az is lehet, hogy rossz a cél, vagy a táblával van valami gond.
Talán egy új térben kellene elkezdeni valamit. Egy olyan térben, ahol nincsenek győztesek és vesztesek. Nincs büntetőkör, és nincs szerencse. Más játékszabályok vezethetnék az emberiséget, az életet. Lehet, hogy nem is a célt kell meghatározni, hanem azt, hogy kik vagyunk. Önmagunk milyenségét. Talán majd idővel kirajzolódik, hogy mit kell tenni, talán van esély kiérdemelni. Talán egyenként újra tükörbe tudunk nézni, és a szemünkben felgyülemlett könnyeket a szeretet csillogására tudjuk lecserélni.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
