India üzenete…

Vannak olyan helyzetek és időpontok az életünkben, amikor messzire kell menni ahhoz, hogy valami változás tudjon bennünk történni. Mert ha közel maradunk, ha nem tudunk eltávolodni, a változás bennünk nem tud megtörténni. Mert túl közel marad a probléma, és a másik ember, aki a problémát okozta. Távolság kell. Messzebbről, elég messziről látni, hiányát, és annak hatását magunkban érezni, felfedezni, hogy képesek vagyunk nélküle, nélkülük is jól lenni, tudjuk így is magunkat egésznek érezni.

Nekem ahhoz, hogy a változás megtörténjen bennem, egészen Indiáig, Sai Baba Ashramáig kellett utazni. Egy olyan világba megérkezni, ahol minden a komfort zónán kívül esik. Megpróbáltatások, kihívások, reggeltől-estig. Más időzóna, időjárás, szokások, ételek, emberek. Van amiből sokkal több, és van amiből sokkal kevesebb. Kevesebb kényelem, több odafigyelés, szeretet. Mások ott az emberek. Szegénységben, egyszerűségben élnek, mégis fény van a tekintetükben, a mosolyukban őszinteség, szeretet.

Nem jártam a városban túl sokat, nem látogattam boltokat, látnivalókat. Időm jelentős részét az Ashramban töltöttem. Részt vettem az előadásokon, mantrázásokon, és vártam, hogy a csoda velem is megtörténjen. A csoda, amiről beszéltek azok, akik megélték, megtapasztalták már akár többször, vagy csak egyetlen egyszer. A csoda maga Sai Baba, a Mester. Mert az ő jelenlétében megváltozott minden. Kitisztult, és megnyílt a Tér, tapinthatóvá vált a szeretet. Nem is kellett, hogy személyesen ott legyen, elég volt, ha ott volt a közelben. Jelenléte kézzel fogható volt, minden sejtem bizsergett. Ott ültem, és csak sírtam…egyre jobban, egyre mélyebbről tört fel. Nem voltak hozzá történetek, emlékképek, csak érzések. Érzések, melyek pillanatról-pillanatra egyre tisztábbak lettek. Megszűnő bűntudat, bűnösség érzése, feloldozás, megbocsátás, elfogadás, tisztelet. Önmagam felé, az eddig történetekkel együtt, a tökéletlenségeimmel együtt, a hibáimmal, és vélt bűneimmel együtt. Úgy, ahogy éppen voltam, ahogy ott ültem a földön egyszerűen, véget nem érően. Vágyva, várakozva, hogy a csoda velem is megtörténjen.

Vágytam a csodát, a könnyebbséget, a tisztaságot, az új tiszta lapot, a szeretetet. De talán mindennél jobban vágytam rá, hogy az élet valódi értelmét találjam meg… Itt is kerestem, ebben a messzi valóságban, ebben a számomra ismeretlen, idegen világban, mert az általam ismertben, nem találtam meg.

Heteken keresztül ültem fél napokat egy helyben, sok ezer emberrel együtt, hogy megtapasztalhassam, megélhessem. Vártam türelmesen. Aztán egyszer csak megtörtént, megéreztem. A szívem, talán a lelkem legmélyén érintett meg. Az illatok, és a színek is megváltoztak, az energiák szabadon áramoltak a Térben… a Szeretet belengte a Teret, talán minden jelen lévő ugyanabban a pillanatban kapcsolódott vele, érezte. Érezni lehetett a pillanat jelentőségét, nagyságát, erejét. Én éreztem. Nekem megtörtént, a csoda ott, abban a pillanatban megszületett nekem. Ott először éreztem igazán őszintén, és mélyen, hogy jó lenni, élni, hogy van értelme mindennek.

Ott, akkor megérintett, és betöltött a Végtelen Szeretet, és az a pillanat megváltoztatta az életemet. Ott, akkor éreztem, és tudtam, hogy az élet értelme nem más, mint a Szeretet. Szeretni, és szeretetben élni az életet, szeretetteljes teret tartani a többieknek, azoknak akik szeretnék megismerni, kapcsolódni vele. A csodát amit megélhettem, magammal hoztam, itt őrzöm a szívemben, Lelkemben, és amikor találkozunk szívesen megosztom veled.

Hazajöttem Indiából, és ezt az ajándékot hoztam nektek…

Fogadjátok Végtelen szeretettel: Váradi Andrea