Amikor a múlt hatalmába keríti az életet…
Újra és újra érkező, visszatérő. Felbukkanó, majd a homályban elillanó, de mégis mindennél többet mondó pillanatok. Pillanatok, melyek időnként csak érzésként suhannak át a szívemen, időnként napokat, heteket töltenek a gondolataimban, az elmémben.
Nem hívom őket, de mégis jönnek. Jönnek, hogy valamit bevégezzenek. Üzenetüket átadva, tovább állhassanak. Én mégsem értem. Oly sokszor kerítetek hatalmatokba, oly sokszor ragadtok ki a pillanatokból, melyek nélkül elvész a jelenem, és ezzel együtt, egy időre, én magam is elvészem.
Vagyok, de mégsem vagyok itt veled. Nézek, figyelek, de nem látok. Hogyan is láthatnék, hiszen a múlt lebilincselt foglyaként vívódom. Keresem, kutatom, hogy vajon mit akar üzenni a múlt. Most nem látok, nem látlak. Szavaidat nem hallom, nem hallhatom. Hogyan is hallanám, hiszen kiléptem a jelen pillanatából és hátat fordítottam neked, és hátat fordítottam a világnak. Visszafordultam, hogy valamit magammal hozzak. Van valami, amit a múltamban felejtettem, és jelen pillanatában is szükséges lehet. Elmentem megkeresni önmagam. Azt a részem, aki feladta. Azt, aki lemondott magáról és igen, talán egy pillanatra lemondott az életről is.
Most újra elindultam… újra a múlt sötét árnyával viaskodom és bízva bízom, hogy megtalálom. Megtalálom azt a rég elveszett részem, aki úgy döntött, nem vállalja a fájdalmát. Nem beszéltem róla, nem mondtam senkinek, hogy mi az ami ott akkor “elvette az életem”. Én magam sem őriztem az emlékeim könyvtárában őket. Nem tehettem, nem tettem meg. A képeket, melyeket láttam, felégettem és futottam, menekültem. Akárhova, bárhova… sietve, rohanva, nem megállva, nem visszanézve… nem emlékezve, menekülve. Egészen idáig. Ide ebbe a pillanatba.
A múlt üzenete nem engedte, hogy tovább meneküljek. Most nem. Magával ragadott és visszarepített oda, abba a pillanatba, abba a fájó emlékbe, melyről azt gondoltam, megszabadulhattam, megmenekültem. Nem, nem a képért jöttem, hiszen azt felégettem. Az életért tértem vissza. Azért az életért, mely ott akkor, ketté törött. Ott akkor leszakadt és a menekülés hevében eddig fel sem tűnt, hogy nincs velem. Most már látom, megértettem. Ide rángatott a múlt engem. Ezt üzente: ” Az életet teljességében éld meg! Ahhoz, hogy ezt megtehesd, neked magadnak kell teljesnek lenned!”
Teljességben? Talán nem is emlékszem, hogy mikor érezhettem utoljára ezt. Önmagamat nem látom teljesnek, hiszen én magam időnként úgy érzem, belehaltam az életbe. Elfeküdve a földön megadtam magam. Én magam lemondtam arról, amiről nem lenne szabad. Az nem lehet, hogy történt valami, ami az életembe kerülhetett.
Teljességben? Hatalmas űr van bennem. Darabokra hullott az életről alkotott képem és ezzel együtt én magam is széthullottam.
Teljességben? Most már értem. Felkészültem. Visszatértem, hogy egyszer megérkezhessek. Visszatérek, hogy önmagamat felélesszem. S, ahogy közeledem, látom, hogy ott fekszem. Szürke, hideg, fakó itt már az élet. Didergek a múlt képében. Nincs már itt helyem. Elélettelenedett minden és most itt magamra ismerek. Ez az elélettelenedett részem tartott velem a jelenembe. Ettől volt annyira hűvös az életem. Így éltem én a teljességem, mely valójában önmagam gyászában teljesedett.
Odalépek a fekvő gyermeki részemhez. Arcát nem láthatom, nem mutatja meg. Szégyenben maradt az Élet, és ezt a szégyent, ő őrizte meg. Itt, a földön fekve emlékeztetett. Ő küldte az üzenetet. Ő üzente, hogy bajban van a teljességem. Hálás vagyok neki, hogy megtette. Leülök mellé, és megérintem. “Itt vagyok, visszatértem! Jöttem, hogy magammal vigyelek. Jöttem, hogy felélesszelek téged!” Ő felült az arcát még mindig a haja fedte. Mások szégyenét törölgette. Magamhoz húztam és átöleltem. “Itt vagyok, visszatértem!” Ő feláll és megfogja a kezem. Elindulunk! Ő az a részem, kit én magam is elfeledtem, velem tartott most az életbe.
Érzem, hogy közös lépteinkben gyógyulhat most az élet. Így együtt, közösen gyógyítjuk a múltunk, hogy a teljességbe érkezve, fellélegezve, továbblépve, megérkezhessünk ide, ebbe a pillanatba, a jelen teljességébe.
Most itt vagyok, megérkeztem a teljesség végtelenébe.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
