Hiábavaló hála…

Üres hála, mert valaki üresen felejtette. Szívével nem érezte, érzéseivel nem követte… csak úgy kiejtette. Hallotta, hogy ezt kell tennie. Hallotta, hogy a hálával a saját teremtő ereje növekedhet… és ő elhitte. Elhitte, hogy ha megtanul egy szót, azzal az élete jobbá lehet. Elhitte, hogy ha gyakorolja akkor körülötte a világa szebbé lehet. Hát ő úton-útfélen mondogatta, gyakorolta, a kiejtését egyre szebbé csiszolgatta.

Volt, hogy a kezét a szívére tette. Volt, hogy halkan súgta, volt, hogy könnyekkel együtt a szemekbe nézve tette. Talán volt egy pillanat, amikor már ő maga is elhitte. A hála megszületett, felébredt a szívében.

Hálájának mégsem volt értéke. Bár ő gyakorolta, a másik mégsem érezte. Hiába gyakorolta, hiába mondogatta, ékesebbnél-ékesebb díszekbe csomagolva. Szemében mindvégig az ürességet hordozta. Nem tudta, mert nem hallotta, vagy nem olvasta, de még az is lehet, hogy mindez sehova sincs leírva. Háláját nem neki kell mondogatnia, hanem akinek adja, tőle ezt hallhatja: Érzem, hogy hálás vagy nekem! Ha érzem a háládat, majd visszajelzem neked. Visszajelzem, hogy hálád tapintható lett, hogy hálád feltöltődött értékkel. 

Tudod, ez pont olyan,mint a: “Szeretlek!”. Hiába mondod te, amíg a másik akinek mondtad még soha nem jelezte neked, hogy “érzem, szeretsz”.

Hiába mondod, hogy hálás vagy, amíg senki nem jelezte feléd, hogy érzi a háládat. 

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta