Összedől minden…

Nem akarod tudni, nem akarod látni, nem akarod nézni, és nem akarod érezni. Nem akarod felismerni, nem akarod újra látni. Nem akarod a múltat újra, és újra megélni. Nem akarod várni, és nem akarod kivárni. Nem akarsz továbbra is az árral szembe menni. Nem akarsz szenvedni, és nem akarsz fájni. Nem akarsz tovább lépni, és nem akarod elveszíteni. Nem akarod meggyőzni, és nem akarsz bizonygatni. Elfáradt már az akarat, és elfáradtál te is.

Sokáig, túl sokáig tartottad, fogtad, szorítottad, vezetted, irányítottad. Túl sokáig építetted, és valaki túl hamar lerombolta. Túl sok volt az erő, és túl kevés a szeretet. Túl sok volt a szenvedés, és túl kevés a szenvedély. Túl sok volt a megaláztatás, és túl kevés az alázat. Túl sok volt a bántás, és túl kevés a kegyelem. Túl sok volt a gonoszság, és túl kevés a jóság. Elfáradtál!…

Nem akarod, hogy történjen, nem akarod, hogy legyen. Nem akarod, hogy egy újabb szó sebet ejtsen. Nem akarsz emlékezni, és nem tudsz felejteni. Nem akarod a sorsodat tovább cipelni. Már csak egy valami akarsz, mindezt letenni. Megkönnyebbülni, fellélegezni. Csak úgy élni, létezni. Aztán talán idővel a szívedet újra megnyitni.

Vajon mi lesz, ha továbbra is a nehéz terheket cipeled? Ki lesz az, aki így is megmarad melletted? Mi lesz az utolsó, a legutolsó teher, melytől összeroskad a térded, amitől összedől minden?

… és ha összedől, akkor mit veszítesz? Talán végre az illúzióból valóság lehet. A ködből tisztaság, a zűrzavarból rendezettség, a sötétből fény. Talán semmi más nem hiányzik, mint hogy tényleg összedőljön, és a  hazugság alapjára épített tákolmány végleg összetőrjön.

A sok-sok “nem akarom” mind ezért volt?! Nem akarod, hogy az igazság kitudódjon. Nem akarod tudni, látni, felismerni a hazugot. Nem akarod elhinni azt, hogy…

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta